Hiszek és bízom a Rendben.

Ahogy hallom a hozzám érkezőktől (és tapasztalom magam is), az elmúlt – néha elég súlyos – hónapokat (október-novembertől) a hamisság, váratlan, agresszív támadások, hátba szúrások, igazságtalanságok, mélyből felszínre törő titkok, lelepleződések jellemzik, amolyan ‘állatias’ megnyilvánulások, látszólag teljes mértékben mellőzve emberi lényegünket: a Szeretetet. Tovább


Ugrani… jóóó!

Lassan két hónapja léptem le a facebook-ról (…írtam erről…) – vagyis leginkább ugrottam :-) -, amit azóta is életem egyik legjobb döntésének érzek. Talán az a legfelemelőbb benne számomra, hogy ily módon össze tudtam érinteni a belső Valóságot a külvilág Illúzióival, az ugrásommal mintegy hidat képezve – a bennem folyamatosan, hitként jelenlévő tudás világba engedését, felszabadítását lehetővé téve így. Tovább


Félelem

Lehuppant mellé, fejét picit oldalra billentve, szűkre húzott szemekkel nézte az arcát, olyan homályba veszősen távolinak tűnt, ettől a mélyében az az ismerős, szürkés, feszítő kavargás indult meg felfelé törekedve, egy hirtelen mozdulattal két kézzel átkarolta a nyakát, így neki jobb lett picit, de a férfi feszengett, maradt a némaság, maguk elé bámulás, aztán nem értette miért, egy kép a múltból, majd még egy, egész sorozat rakódott elé, életre keltve egy elfeledett történetét a múltból, amikor a tömött, az emberektől fülledt-párás villamoson, reggel, ülnek egymással szemben, anya és lánya, a kislány 4-5 éves lehet, karjában kócos, kissé megviselt babát szorongat, szereti, anya egy ideig szótlanul, kókadtan bámul kifelé az ablakon, majd ránéz a gyerekre, végigméri, s elkerekedett szemmel előrehajolva, óriás kérdőjelként a kislány fölé tornyosulva, visító fejhangon monológba kezd, ‘te elhoztad a babádat?! hányszor mondtam, hogy jobb helye van otthon?! az oviban elveszik tőled a többiek, vagy elhagyod útközben, ha nem tudsz vigyázni rá, nem lesz babád, ha ezt a babát elveszíted, én nem veszek neked újat, az életben többé nem lesz babád’, és csak mondja, mondja, sipítozza, mint aki soha nem akarja abbahagyni, a kislány nem szól, szeme riadt, könnyekkel teli, teste felére görnyedve, látszik, nagyon fél, két kézzel, minden erejével szorítja magához babáját, ráboruló testével védelmezi, közben fogadkozik némán, ‘vigyázok rá, nem veszítem el’, de már egyáltalán nem biztos magában, most már sír, siratja a babát és magát… fél… ekkor már rettegett, a mélyében az az ismerős, szürkés, feszítő kavargás megakadt a torkában, a férfi feszengett, finoman távolodni, levegőhöz jutni, szabadulni próbált, a nő pedig még szorosabbra fonta karjait nyakán…