A lány

A lány… az egyre hevesebb, zaklatottabb veszekedések során újra és újra azzal fenyegetőzött, hogy összepakol és elmegy, aztán egyszer, feldúlt sértettségében percek alatt kiürítette szekrényeit, s a csomagok fölé tornyosulva, egy jókora bőröndöt a kezében tartva megállt, egy – szinte észrevehetetlen – pillanatig mozdulatlanná dermedt, ekkor a férfi azonnal lépett, határozottan, bele ebbe a kimerevített jelenet töredékbe, csendes volt, békés, a bizonyosság stabilitása áradt belőle, átölelte, nyugtatni próbálta, ő meg folytatta… ’elköltözöm’, a férfi kivette a kezéből a táskát, ő folytatta… ‘elmegyek’, a férfi elvette a kulcsát, bezárta az ajtót, hogy ne tudjon kimenni, ő folytatta… ‘itt hagylak’, a férfiból suttogás: ‘ne menj, maradj velem, szeretlek, szeretsz’, ő folytatta… ‘elhagylak’… folytatta… aztán a férfi némán megragadta a táskákat, lecipelte, a lány kocsijának csomagtartójába tette, ő követte, felháborodott megrökönyödésében, hangosan zokogva… ‘na, látod! tudtam, hogy nem szeretsz! milyen férfi az, aki kicuccolja a nőjét a lakásból?! na, érted már?! ezért hagylak el! mert nem szeretsz!’, a férfi összerándult, arca megkeményedett, izmai erősre feszültek, még mélyebbre némult, majd felemelte a fejét, kihúzta magát, óriássá válva, nem nézett rá, el… lépett, el, ment… a lány egy darabig még zavarodottan ácsorgott az autó mellett, aztán valamiért, maga sem értette miért, kinyitotta a csomagtartót, s a táskákkal megpakolva visszakullogott az üres lakásba, leült, várt, hátha… hátha… visszatér a férfi, visszatér az életük, a szerelmük, ijedt volt, elveszett, az elmúlt hetek veszekedéseitől kimerült, meggyötört, egyedül… ‘elég, feladom, csak jöjjön vissza, nem harcolok többé vele, befejezem a csatározást, csak jöjjön vissza, megmaradhassak, vele, csak jöjjön vissza, hiszen szeretem’, és akkor nyílt a bejárati ajtó, a férfi belépett, egy hatalmas, zajos, megkönnyebbült sóhaj kíséretében a fotelba roskadt, s csak nézte, nézte némán, nézte… a Nőt… mennyire szereti őt… és a lány, letörölve könnyeit, újra rákezdett… folytatta…


Biegelbauer Pál: Tévedéseink 2.

Csak akkor nyitom meg a szívemet, ha méltó vagy rá.

Ez a legkeményebb és legkegyetlenebb erőszak. Az igényesség álruhájába öltöztetett létértetlenség, keményebben megfogalmazva: létidiotizmus. Célja az, hogy megváltoztassam a másikat, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom. És ehhez nem a fizikai, vagy a pszichikai erőszak gazdag tárházát veszem igénybe, hanem visszaélek a Mindannyiunkban meglévő végtelen kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeretve legyünk. Tovább


Biegelbauer Pál: Tévedéseink 1.

Azt hiszem, sőt meg vagyok győződve arról, hogy szeretem a másikat, pedig erről szó sincs.

Eléggé gyakori állapot a párkapcsolatokban. Ez abból forrásozik, hogy a hétköznapi szóhasználatban a szeretet alatt 99%-ban kedvelést, vonzalmat értünk. Úgy véljük, hogy akit kedvelünk, azt szeretjük. Így szeretünk ételeket, tárgyakat, a kellemes időjárást, embereket stb. Ha valakit, vagy valamit ily módon szeretek (és a szeretet szót helyettesíthetem a kedvelés vagy vonzalom szóval), akkor félreértettem azt, ami a párkapcsolat szíve, lényege: az igazi, a valóságos, a semmivel sem helyettesíthető szeretetet. Tovább


Félelem

Lehuppant mellé, fejét picit oldalra billentve, szűkre húzott szemekkel nézte az arcát, olyan homályba veszősen távolinak tűnt, ettől a mélyében az az ismerős, szürkés, feszítő kavargás indult meg felfelé törekedve, egy hirtelen mozdulattal két kézzel átkarolta a nyakát, így neki jobb lett picit, de a férfi feszengett, maradt a némaság, maguk elé bámulás, aztán nem értette miért, egy kép a múltból, majd még egy, egész sorozat rakódott elé, életre keltve egy elfeledett történetét a múltból, amikor a tömött, az emberektől fülledt-párás villamoson, reggel, ülnek egymással szemben, anya és lánya, a kislány 4-5 éves lehet, karjában kócos, kissé megviselt babát szorongat, szereti, anya egy ideig szótlanul, kókadtan bámul kifelé az ablakon, majd ránéz a gyerekre, végigméri, s elkerekedett szemmel előrehajolva, óriás kérdőjelként a kislány fölé tornyosulva, visító fejhangon monológba kezd, ‘te elhoztad a babádat?! hányszor mondtam, hogy jobb helye van otthon?! az oviban elveszik tőled a többiek, vagy elhagyod útközben, ha nem tudsz vigyázni rá, nem lesz babád, ha ezt a babát elveszíted, én nem veszek neked újat, az életben többé nem lesz babád’, és csak mondja, mondja, sipítozza, mint aki soha nem akarja abbahagyni, a kislány nem szól, szeme riadt, könnyekkel teli, teste felére görnyedve, látszik, nagyon fél, két kézzel, minden erejével szorítja magához babáját, ráboruló testével védelmezi, közben fogadkozik némán, ‘vigyázok rá, nem veszítem el’, de már egyáltalán nem biztos magában, most már sír, siratja a babát és magát… fél… ekkor már rettegett, a mélyében az az ismerős, szürkés, feszítő kavargás megakadt a torkában, a férfi feszengett, finoman távolodni, levegőhöz jutni, szabadulni próbált, a nő pedig még szorosabbra fonta karjait nyakán…