Lépés… van

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy kifehéredett a világ… annyira hozzászoktam az elmúlt hetek sötét-sáros-zavaros valóságához, hogy a kávém előtti álmos félhomályban szemem nem, csupán lelkem érezte a változást, s így, lassan, belülről ki- és megvilágosodva, fokozatosan vezette át fókuszomat a tiszta-fényű fehér-lét erre az EGYértelműsödő, EGYszerűsödő fordulatra… amolyan egyértelmű-egyszerű fordulás… „lépés, lépés, indulás”… beleugrottam az első cipőbe, amit az előszobában találtam, Tovább


Valóság. Teljesség.

Mindenünk megvan, itt, most…… a hiány csupán illúzió. Ahogy az idő is… múlt és jövő valótlanságába terelő szemfényvesztés. Szenvedünk tőle. Attól, hogy azt hisszük, hiányzik valami vagy valaki a jelenünkből ahhoz, hogy boldogok lehessünk. És azt gondoljuk, hogy majd… ha… valahol… valakivel… valamikor… másképp… a jövőben. Miközben nem vesszük észre, hogy mindenünk megvan, itt, most.

Nem látjuk.

És így nem engedjük meg, hogy megnyilvánuljon az anyagban, a fizikai létben.

(részlet, tótheszter: JELENLÉT -> https://totheszter.info/konyv/)


Hiszek és bízom a Rendben.

Ahogy hallom a hozzám érkezőktől (és tapasztalom magam is), az elmúlt – néha elég súlyos – hónapokat (október-novembertől) a hamisság, váratlan, agresszív támadások, hátba szúrások, igazságtalanságok, mélyből felszínre törő titkok, lelepleződések jellemzik, amolyan ‘állatias’ megnyilvánulások, látszólag teljes mértékben mellőzve emberi lényegünket: a Szeretetet. Tovább


Csend-rendeződés…meditáció

Öt óra előtt valamivel ébredtem, s keltem, korom sötét bent, kint, csendet és mozdulatlanságot tört a viharos szél, rezegtek az ablakok, hangosan sóhajtoztak, nyögtek a fák, kuttyunk álma zajosan ki-kiszusszant a térbe, elém s körém, én pedig puha takaróba burkolózva alámerültem, s onnan figyeltem, hogyan válunk szépen, lassan eggyé, én és a világ… immár bennem a szél, harsányan, uralkodva, felkavarva, táncra bírva a fejemben alászállni, meg-megülni vágyó gondolatszöszöket, lehunyt szemhéjamon újra és újra kíméletlenül keresztülhatolva, nyugtot nem hagyva, felkapott, repített, megforgatott, földre vetett… és én csupán figyeltem… ez… van… most… így… zavaros-zaklatott… figyeltem… így… rend… figyeltem… aztán egyszer csak, egy kifehéredett, varázslatos pillanatban, a szél tombolása bennem zenévé szelídült, süvítése és lélegzetem halk neszezése egyritmusos, könnyed, simogató dallammá válva átölelt, én és a világ, összeringó tánccá lettünk… figyeltem, csodáltam, majd eltűnt, s eltűntem… mozdulatlan, nyugalmas csend, fehér fényű… óvatosan kinyitottam a szemem… csend… kitáguló… fehér fényű… tiszta… rend…


Újévi fogadalmak… nélkül

Szokássá vált, hogy az Újév első napját valamiféle új elindulás lehetőségeként fogjuk fel. Mérföldkőnek tökéletesnek véljük. (Érdekesség amúgy, hogy energetikailag meglehetősen ritkán elindulós nap ez…)

Újévi fogadalmakat teszünk, éjfél után két perccel, amik persze többnyire rendre kudarcra vannak ítélve, már a kimondásuk pillanatában, s ahogy kell, előbb-utóbb ‘bebukjuk’ azokat. Tovább