Napok óta kertészkedem. Mezítláb. És kesztyűt sem húzok.

Tulajdonképpen észre sem vettem, csak miután a fenti, munka közben készült fotót megláttam. Átlibbent rajtam, hogy jé, milyen fura: ösztönösen mozdulok, teszem a dolgomat, egyiket a másik után, lerúgva régi, elnyűtt szabályaimat, öntudatlanul, ám, a jelenre tökéletesen tudatosan. Megengedve lelkem szabad térhasználatát. Tökéletesen összefolyva vele.

Mint sokan tudjátok, épp ezekben az elmúlt napokban »fordult a kerék«. Valami Plútós bolygóhatás is belejátszik (nem részletezem, mert nem értek hozzá), támogatva ezeket a ritka pillanatainkat földi létünkben, ugyanakkor úgy vélem, az elmúlt három év megélései mentén egyértelműen logikus és időszerű, ami történik. Bent és kint. Így, ebben a sorrendben.

Mindaz, ami már nem szolgálja a haladásunkat, mindaz, ami eddigi korlátolt működéseinket meghatározta, mára annak az ellenkezőjébe penderülhetett át. Szinte varázsütésre. No persze, ha mindezt engedtük, engedjük. Megengedjük.

Lehetőségünk van a »másképpenre«, vagyis egy új fejezet megkezdésére. Felülve erre a csodálatos áramlatra. Amihez elengedhetetlenül szükséges, hogy felismerjük, hogy a jelenben megállva az előre az nem hátrafelé esedékes. Vége. Lezárult az ön- és múltboncolgatások, a hátrapislogások korszaka. A jövőfürkészések pedig már eddig is fölösleges időtöltésnek bizonyulhattak, ugye. Feladatunk a jelenre egyszerűsödött.

Mivel a legutóbbi otthoni látogatásom során fontos rendszerállítós napot is beiktattam, mesélem, mik is voltak a megmutatkozó, kiemelkedő üzenetei ennek a különleges, cseppet sem a megszokott módon zajló eszteres-állítós eseménynek (ebben semmi meglepő nem volt, számítottam rá, hiszen az említett változás mindenben látható és érezhető, ha van (szív)szemünk rá, és nem ragaszkodunk megkövesedett szokásainkhoz). Leginkább az motivál ennek az összegzésnek az elkészítésében, hogy napi szinten ég a telefonom, egyfolytában mást sem teszek, mint készségesen válaszolok a „miszösz történik itt?” kérdésekre. Így aztán magamnak is segítek épp. :-) És ez el is vezet rögvest az elsőhöz: amit én egyszerűen így határoztam meg: egó nélküli egósság.

Vagyis, fontos most önmagunkat első helyre tenni. Ami sokak számára önzőséget jelenthet, azonban, ha megértjük a folyamat lényegét, akkor egyúttal azt is láthatjuk, hogy köze nincs hozzá. Ugyanis. Amennyiben nem mást akarunk bántani, leuralni, kihasználni, megbántani, vagy épp nem másnak szándékozunk kárt okozni, akkor azáltal, hogy magunkat fontosnak ítéljük, kizárólag extraplusszos energiákat fogunk tudni magunkból a környezetünknek ajándékozni. Olyan ez, mint a repülőutakon elhangzó utasítás: „Először mindenki magának tegye fel az oxigénmaszkot, utána segítsen másoknak, ha kell.”

Szóval, eljött az ideje annak, hogy felismerjük egyéni lényegi szükségleteinket, és ezeket elkezdjük bátran megengedni magunknak. Vagyis felvállalni. Ami vezet tovább, a második feladatunkhoz.

Ahhoz, hogy önmagamat vállalni képes legyek, a megfelelni akarás kényszerességét szükséges feloldanom. Ezt pedig egy módon tehetem: integrálom a megfelelni akarást. Magamba ölelem. Magamba szeretgetem. Részemmé engedem. Énvagyokká teszem.

Itt térek ki arra a jelenben különösen fontos megértésre, hogy mit is csinálunk, mi történik, amikor a rég megszokott módon közelítünk egy nekünk nem tetsző érzéshez, állapothoz, minőséghez, gondolathoz vagy akár kimondott szóhoz: elutasítjuk azt, megszüntetni akarjuk, kiiktatni az életünkből, lehetőleg minél gyorsabban szabadulni kívánva tőle. Ezáltal pedig az hatalmasodni fog, egyre jobban szorítani, kötni, ahogy azt oly sokszor hangsúlyoztam már. És, ami még durvább, hogy így aztán annak ellenkezőjét is kizárjuk magunkból. Hiszen minden EGY. Nincs külön az általunk jónak vélt és az általunk rossznak. Tehát, ha kizárjuk az egyiket, azzal a másik pólust sem engedjük meg. Mint az érme két oldala. Amennyiben elutasítom, nem kérem az ötforintos »fej« felét, akkor nem lesz ötforintosom. Ennyi. :-)

Szóval, ha már fordulunk, javaslom új módon megközelíteni a »magamról magamnak« felállított jó-rossz képet, és most maradéktalanul mindent beölelni, amit eddig magunkból elutasítottunk, hibásnak minősítettünk. Napi rutinként ezt úgy lehet jól csinálni, hogy abban a pillanatban, amikor észreveszek valami nemfincsi érzést, azt azonnal behúzom. Megengedem a létjogosultságát, és ezzel lehetőséget biztosítok az ellenpólus megjelenésére is.

Egyszerű példa: amikor szomorú vagyok, akkor nem abba teszek energiát, hogy ellibbentsem, mert fúúúj, milyen már, és akár erővel is örömöt kreáljak, hanem megállok, befogadom a szomorúság érzését. És vele együtt így mindazt, ami ennek a pillanatnyi megélésnek a generátora (anélkül, hogy tudnom kellene pontosan, hogy konkrétan mi is az). Ebben pedig táptalajra lel az örömérzet. Kivirágzik. Kivirágzom. :-)

Az eddigi erővel, akarással is most jó kezdenünk valamit. Ez egyszerű. Semmit ne akarjunk. Amihez erő, erősködés kell, az most nem időszerű számunkra. Klassz iránytű, ha figyeljük, mi az, ami könnyű, légies, szándékmentes bennünk.

A következő, ami kiemelkedő most, az a felnőtté válás és a felnőni engedés. Vagyis, a szülő-gyerek viszonyulások, minden szinten. Én, mint gyerek, én, mint szülő, én és a gyerekem. Többektől hallom, hogy bár kora alapján bőven felnőtt, mégis azt tapasztalja, hogy szülei gyerekként bánnak vele. Okítják, aggódnak érte, nem bíznak abban, hogy tudja, hogy megy az neki egyedül is már.

Fontos látni, hogy ők csupán tükrözik azt az energiát, ami belőlünk feléjük áramlik. Ebben az esetben ráláthatunk, hogy azt közvetítjük feléjük, hogy „nem tudom, nem megy egyedül, nem bízom magamban, félek felnőni”. Ebben lehet most rendet tenni, akár határozott határokat meghúzni. Oda-vissza.

Egyszerűen összefoglalva a szülő-gyerek témát: hinni, bízni, szeretni. Minden szinten.

És végül a lényeg: a lélekszabadság. Ami azáltal tapasztalható meg, hogy azt élem, ami/aki vagyok. Ez az összes jelen pillanatom mozgatórugója. A teljes fókuszom ide helyeztem. Ebből működöm kifelé – eszem, iszom, alszom, érzek, lépek, kapcsolódom, alkotok, dolgozom, beszélgetek, csendben maradok, meditálok, stb.

Lélekszabadság.

Mezítláb és kesztyű nélkül.

Összekapcsolódva földdel, éggel, szívvel.

Önmagam mezítelenségébe EGYszerűsödve – színtiszta SZERETETTÉ – mindenséggé válva.

<3

—-

Tegnapi haikum minderről:

VETKŐZZ!

Ruháidat hagyd

kint, hozzám, ha belépsz – így

csupaszon láthatsz.