Az úgynevezett változókorról írok ma, saját tapasztalataim mentén. Nőként, de lényegét tekintve nem csupán nőknek.

Azt látom, hogy mai világunkat át- és átlengi a szembemenni akarás mindazzal, ami valóságosan van. Globálisan. Megszűnt, a feledés homályába tűnt az együttműködés fontossága. Megfeledkezve az ősi rendről, elfordulva a természettől, vagyis a természetestől. Ahelyett, hogy egy ütemre lépnénk az épp adott pillanattal, benne helyzetekkel, körülményekkel, szereplőkkel (tehát együttműködnénk azzal, ami épp van), emberi pökhendiségtől, nagyképűségtől vezérelve (magunkat a természet fölé helyezve, hiszen mindent is jobban tudunk), valami teljesen mást kívánunk megjeleníteni, mint amit megélhetnénk, vagyis, szembemegyünk az Élettel. Veszettül kapálózunk mindeközben, elutasítva a jelenvalóságot, magunkat hiábavaló körökbe erőszakolva, sanyargatva.

Jön egy helyzet, amit azonnal minősítünk, és ha épp nem fincsinek ítéljük, akkor csuklóból elutasítjuk, és helyette valami szebbjobbmásmilyen pillanatot akarunk. Csinálni.

Így azonban pontosan a lényegről maradunk le. Arról a csodáról, könnyűségről, szépségről, békéről, nyugalomról, amit pedig a jelen pillanataink egytől egyig a szabadságunk, szabadulásunk lehetőségeként tesznek le elénk. Ilyen felszabadító lehetőségként érkezik például a változókor is életünkbe, annak minden tünetével együtt.

Gondolom, hozzám hasonlóan mások is azt hallották, hallják – már fiatalon – e témával kapcsolatban, hogy „na, majd AKKOR, meglátod, véget ér karcsúságod, egyik pillanatról a másikra kívül-belül elnehezülsz, bőröd pikk-pakk ernyedtté, rácossá válik, jön az itt fáj, ott fáj, stb…”. Az üzenet tehát az, hogy na majd AKKOR megszűnünk ragyogni, végünk van nőként, férfiként, és ez az egész nem szól másról, mint hogy attól a pillanattól fogva öregedőként szükségeltetik önmagunkra tekinteni. Miközben épp az ellenkezőjéért érkezik ez a fejezetünk.

Nem, hogy nem öregségről, végről szól, hanem a megújulás tökéletes lehetőségéről.

Miért mondom ezt?

Anno, amikor a testi tünetek felhívták figyelmemet a változásra, én épp majdnem elhittem, hogy ez itt már az elmúlásom kezdete. Elkezdtem produkálni az összes létező tünetet: híztam, deformálódtam, hangulat ingadoztam, össze-vissza menstruáltam, hőhullámoztam… amit addig másoktól hallottam, olvastam, azt saját valóságommá tettem.

Amikor már sokadik hónapomat éltem meg kényelmetlenül feszengve a nemtetsző létemben (vagyis, valami teljesen mást akarva, mint ami épp van, hiszen ki is akarna önként és dalolva az ötvenes éveinek elején hirtelen megvénülve már csak a végre gondolni, ugye), homlokomra csaptam, hogy „atyaég, Eszter, mit csinálsz?!”.

Szóval, leleplőzedtem önmagam előtt, önmagamnak, önmagamért.

Ezt követően megálltam egy pillanatra, és emlékeztettem magamat mindarra, amit amúgy alapomként, hitemként éltem addig: válságaink nem szadizni akarnak minket, hanem segíteni, a helyes irányba, teljességünkbe vezetni.

Aztán feltettem magamnak a legfontosabb kérdést, amit újra és újra fel szükséges tennünk akkor, amikor lelepleződik számunkra, hogy a külvilág által bennünk épült hitrendszerünk eltérítő hadműveletének áldozatává váltunk:

Mi van akkor, ha mindaz, amit eddig hallottam, olvastam, gondoltam, nem igaz?

Mi van, ha nincs is változókor? Mármint az addig megismert formájában.

Mi van, ha már megint túlbonyolítunk? És egyszerűen a változás, változtatás idejére mutat rá csupán az érkezett helyzet, annak minden egyes tünetével karöltve.

Kérdésem mentén – kikerülve így a berögződésekből – nyitottá tudtam válni az érkező válaszokra.

Sorolom:

Lezárult egy fejezet, ami semmi egyebet nem jelent, mint hogy kezdődik, születik az új. Nem a vég hangsúlyozódik, az elmúlás, hanem éppen ennek ellentéte: a születés.

Eddigi felnőtt létem (mindenki máshoz hasonlóan) biológiai értelemben az utódnemzésről és annak mindenféléjéről szólt. Vagyis, az anyaság határozta meg létemet, mindennapjaimat. A változókor egyértelműsítette ennek a szakasznak a végét, s a valami teljesen másnak a kezdetét. Ez az új pedig nem más, mint felszabadult, ragyogó, teljes nőként élni az ezután érkező pillanatokat.

A változás mindig: másképpen, mint eddig.

A fizikai állapot pontosan megmutatja, hogy épp irányváltásban vagyunk. A változókor esetében ez az irány az eddigi kintből most a befelé indulás. Rálátva, meglátva, hogy kik, mik vagyunk valóságosan, mire van igényünk, mi az, amit eddig elfedtünk, letagadtunk, megtagadtunk a nagy kifelé megfelelni vágyások közepette.

Középpontunk felé indulunk hát meg. Vissza. Lényegünkbe. Valódiságunkba. Vagyis:

IGAZISÁGUNK megértésére, megélésére kapunk ekkor óriási lehetőséget.

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy az addigit akarják folytatni, csak úgy csinálnak, mintha picit másképp tennék ezt. A gyerekek felnőttek, s észrevétlenül az unokák veszik át helyüket. Vagy új karrier építésébe kezdenek. Vagy az eddigit folytatják még nagyobb erőfeszítéssel, így elkerülni akarva a változást. Vagy szépészeti beavatkozásoknak teszik ki magunkat. Ráncokat, zsírpárnákat így megszüntetni akarva. Pedig, ha figyelmesen megnézzük, mi történik ezekben az esetekben, azt láthatjuk, hogy miközben a fiatalság kifelé megtartása a cél, csupán azt érik el, hogy még erőteljesebbé válnak az öregedés jelei. Torzulnak, természet-ellenessé, hamissá válnak a vonások. Vagy hormonkezelés által kitolni, elodázni igyekeznek az aktuális feladatot. Az irányváltást. Az új lehetőségében való megmerítkezést.

Mindez szembemenés, mást akarás, nem elfogadás. Ami egyre durvuló viaskodássá, harccá válik (a test számára is), és így lemerít, elkeserít. Hiszen az örvénnyel van épp hadakozás, így fájdalmas, egy helyben kapálózás, aminek eredménye a fulladozás. Miközben, mint tudjuk, ha hagyjuk, hogy lerántson, nem pedig szembeszegülünk vele, akkor elenged, s a fénybe jutunk általa.

Hagytam, hogy lerántson. Így megláthattam, hogy a rántás iránya valójában a befelé. Bent pedig, szépen sorban feltárva mindazt, amit addig sötét zugokba dugdostam, elrejtettem (magam elől is), egyre fényesebbé, ragyogóbbá váltam. Bent leltem rá az örök fiatalságomra. Eltűntek a tünetek. Lépni is tudtam már belső igényemnek megfelelően. Másfél éve, 54 évesen, megkezdődött az új fejezetem. A szintén ‘életközepes’ férjemmel-társammal együtt. Lapjait meg is osztottam, osztom folyamatában. (https://holafinca.life/)

Végül, kívánom, hogy hozzon a változókor számodra is kórság helyett valódi változást. Önmagad megtalálását, (fel)vállalását. Természetességet. Bizonytalankodás, félelmek helyett magabiztosabb lépéseket, bátorságot. Nyugalmat. Örömöt. Szerelmet. Kedves-bájos nevető ráncokat, sokat. Könnyűséget. Játékosságot. Igaziságot. Vagyis:

LÉLEKSZABADSÁGOT.

Új kalandra fel!

:-)