Rengetegszer hallom: „Na jó, de én még nem tartok ott…” Miért nem? Mire vársz?… az élet lényege épp ez.

Ezért érkeznek a ‘problémák’, feladatok a napjaidba (súlyos élethelyzetek, megterhelő konfliktusok, boldogtalanság, örömtelenség, veszteség és igazságtalanság érzet, fájdalom). Épp ezért. Hogy ott tarts. Vagyis ITT. MOST. ÉLJ.

Minden egyes bukkanó, gödör, mélypont óriási lehetőséget kínál neked a valódi életre. Persze, te döntesz végül. Csak ne ez a ‘mégnemtartokott’ legyen a kifogásod. Hanem tudd, hogy így döntöttél, jó neked így, ahogy van, inkább ügyesen elkerülgeted épp a változást.

Azért, hogy “ott” tarts, próbáld használni például a fájdalmat. Fizikait vagy lelkit. Esetleg mindkettőt. (Már csak azért is, mert a kettő egy és ugyanaz.)

Nézd meg, mi volt eddigi életed legfájdalmasabb megélése? Még mindig fáj? Elviselhetetlenül, ugye? Fájdalom van benned. Erős, kínzó, nyugtalanító. Amihez az elme teóriákat gyárt. Megpróbálja hozzákötni valakihez, valamihez.

Fájdalom. Gyötrő. Elviselhetetlen.

Na. EZ AZ, ami most a legcsodálatosabb lehetőséged ahhoz, hogy ráébredj, eddig valójában nem is éltél. Csupán halogattál. EZ AZ, ami a fókuszváltás lehetőségeként érkezett hozzád. EZ AZ, ami kapuként szolgálhat a megvilágosodásodhoz. Ami pedig nem jelent mást, mint hogy mindaz, amit eddig mélységesen rossznak ítéltél, sötétnek láttál, egy pillantás alatt fénylővé változik. Életed ‘tragédiája’ így átminősül, és hirtelen életed legfantasztikusabb megélésévé válik.

Lehet, hogy nem tudod, nem látod, nem világos, hogy miből, honnan is fakad ez a mérhetetlen, régóta tartó fájdalom benned. Ez sem baj, nem szükséges foglalkozni vele. Hiszen egyetlen dologra mutat rá félreérthetetlenül a fájdalmad: az tuti biztos, hogy nem a jelenben vagy. Vagyis, nem élsz. Mivel az életed ebben a pillanatodban zajlik. Mindig. A fájdalmad pedig a múlt továbbvonszolt megélése, amit az elméd tart életben, azzal a céllal, hogy elérje, még véletlenül se legyél képes haladni, valóságot látni, élni. Azzal a céllal, hogy fenntartva a fájdalmadat, még véletlenül se legyél képes megtapasztalni az örömben, nyugalomban, könnyűségben, a tiszta derűben való ‘itt-most-jól-vagyok’ létezés csodáját.

Fontos: ne akarj szabadulni a fájdalomtól. Ebben van a kulcs. A megvilágosodásod, tehát az Életed kulcsa.

Használd fel arra a fájdalmadat, amiért érkezett. Nem kell már látnod se, értened se. A fájdalom VAN. Ne a mesédbe és annak szereplőibe kapaszkodj – ezt az elme kapcsolta hozzá. Egyszerűen magát az érzést, magát a fájdalmat vedd szemügyre alaposan, annak minősítése nélkül. Immár ne mondd azt se, hogy „fájdalmam”, ne kösd ily módon még erősebben magadhoz, ne azonosítsd magadat vele. Csupán ereszkedj bele. Most. Úgy igazán. Hagyd, engedd meg a létezését. Megadva magadat a pillanatnyi valóságnak. Magadba ölelve a fájdalmat. Ezzel vége az ellenkezésnek, megszüntetni akarásnak. Az elme már nem tudja tovább táplálni azt. És ezzel vége. A fájdalomnak is.

És ekkor… ‘ott’ tartasz. Te is. Vagyis itt… most… igazán élsz.

A fizikai fájdalommal kapcsolatos megértéseimet a szüléseimnek köszönhetem. Háromszor nyílt lehetőségem fókuszt váltani. Vagyis, tudatossá válni a jelen pillanatban. Amint nem ellenkeztem, hanem képes voltam eggyé válni a fájdalommal, az eltűnt. Végtelenné tágult semmivé vált. És vele együtt én is. Maradt tisztán a lényeg: ÉLET SZÜLETÉS.

Ugyanígy a lelki fájdalommal is… figyeld, válj eggyé vele… így semmiség értés… SZÜLETÉS. ÉLET.

Holnapután napforduló lesz. Növekedni kezd a világosság. Vele együtt (ha úgy döntesz) most te is azzá válhatsz.

Csendes-nyugalmas, tiszta-igaz, fehér fényű Életté.

<3