Dupla szivárvány lepett meg minket tegnap délután.

Átszelve a fennsíkot, érzetre amolyan védőburkot képezve a házunk fölé. Megható pillanatok voltak, tudod, amikor mukkanni sem bír az ember, csak áll, nézi, csordultig hálával telve.

Figyeltem az ívek egymásba csúszó színeit: egyértelműen csakra színek.

Az alsó szivárványnál fordított sorrendben. Felül a bíborvörös, alul a lila. Mintha megfordult, fejtetőre állt volna a világ. A lent fent van, a fent lent.

A felette húzódó nagyobb szivárvány korrigál. Tükrözi az alsó sáv színeit, azok a helyükre kerülnek, hibátlan a sorrend. Minden stimmel. A fent fent, a lent pedig lent van. Ahogy azt kell. Rendben. Nyilván.

ÁM.

Mindez lényegtelen. Olyannyira, hogy nincs is. El ne hidd, amit látsz. Nem létezik. Se fent-lent, se sorrend, se egyes színek, se helyük, se rendjük. Az mind az ember fejében tanyázó káprázat csupán. Egytől egyig szétválasztás.

Ugyanis, amit e képen a szivárvány valóságosan felfed, varázslatként elénk tár, az nem más, mint a tökéletes EGYség-megnyilvánulás.

–

„Ha azt látod csak, amit megvilágít a fény, és azt hallod csak, amit a hang közöl veled, úgy a valóságban sem látni, sem hallani nem tudsz.” (Kahlil Gibran)