November vége van. A levegő hőmérséklete nagyjából megegyezik a vízével, 20 fok körüli. Nekem így kint és bent is tökéletes.

A tenger számomra maga az Élet.

Már az is tölt, emel, ha csak ücsörgök, meditálok a partján, hallgatom a partra kúszó hullámok csacsogását, és szabadjára engedem a tekintetemet, távolba, hadd szaladjon kilométereken át, hogy aztán a semmibe megérkezhessen. Időnként összeolvadok így egy-egy elhaladó vitorlással, fedélzetén immár velem. Vagy éppen sirályként magasba reppenek, új perspektívából szemlélődve, alattam a kékség, felettem a kékség, s közötte én, a hófehér.

Ám, mindez apróság ahhoz képest, amikor becsobbanok. Hagyva, hogy magába öleljen, megtartson, ringasson ez a selymes-sós, ősi elem. Emlékeztetve arra, ki is, mi is vagyok tulajdonképpen. Eredetemben.

Amikor a parton felállok, besétálásra készen, a fej üres, gondolatok sehol, csupán az érzéseimet figyelem.

Lábam alatt a fehér kavicsok lereagálják a lépéseimet. Gyengéd nyomásokkal vezetnek, irányítanak, tovább haladásra buzdítanak. A víz felé. Mert a víz vár. Engem vár. Befogadásomra minden pillanatomban készen.

Megborzongok, amikor az első hullám eléri a lábfejemet, de nem torpanok meg, nincs minősítés, hidegnek nyilvánítás, olyan, amilyen. Épp. Nincs elbizonytalanodás. Csak hagyás, és lépésről lépésre haladás.

Már a térdemig ér… combomig… ujjaim, kézfejem, karom, hasam, mellem érzi már. Aztán – miközben lépkedek – tüdőmet teleszippantom levegővel, alaposan, majd csobbanás… irány a mélység. Ez már a másvilág. Mint amikor meditálsz, és a földi síkot elhagyod, hogy hazatalálj. Ilyen nekem a tengermély.

Szám fülig ér, szemem tágra nyitva, látom a fénynyalábokat, idelent is ragyog a nap, sugarai között halak cikáznak. Nem baj, hogy nem látom olyan tisztán őket, mint búvárszemüvegben. A szabadszem adta látvány és érzet természetessé teszi a létezésem víz alatti pillanat-megélését. Sejtelmes, homályos, titokzatos… benne a fény a meghatározó. Általa rajzolódik, formálódik, kel életre ez a különleges világ, és általa egyértelműsödik a vele való összetartozásom.

Víz vagyok, só vagyok, hal vagyok, selyem, növény, kavics, sodrás, tartás, ringatás, emelés, titokzatosság, alámerülés… vagyok… fény… ős bizalom… teljességben létezés.

Szól a testem, ideje felszínre úsznom, hát teszem. Felfelé mozdulok. Megérkezve tekintetem a napon, rámosolygok cinkosan, miközben újra teleszippantom a tüdőmet friss levegővel. Kinézek a partra, kavicsra, házakra, emberekre, növényekre, állatokra. Érzem. Összetartozás. Benne a fény a meghatározó. Másvilág. Maga az Élet. És ez mind én… vagyok.

Kint és bent. Lent és fent.

Teljességben létezés.

…