Születésünk pillanatában az egységből a dualitás világába zuhanunk. Kezdetben ebből még nem sokat érzékelünk, hiszen anyánk karjaiban, apánk védelmében úgy tűnik, ugyanabban a a burokban, vagyis az egységben létezünk, mint születésünk előtt. Ám, nem tart sokáig ez a mennyei állapot – megkezdődik a tanulás időszaka, vagyis az Élet Iskolája.

Lényegileg a gyerekkorunkban tanultak és tapasztaltak mentén alakul ki mindaz, ami aztán felnőve meghatározza kapcsolatainkat, helyzeteinket, vagyis a létpillanataink minőségét. Fontos megérteni, mi is az iskolánk lényege, miért is hat oly erősen jelenünkre a múltunk? Mi a valódi tudás? Miképp tudunk békét teremteni magunkban? Leegyszerűsítve: mi a boldogság, és mi a valódi értelme az életünknek?

Néhány egyszerű megértés mentén megszülető fókuszváltásra van szükség:

1. Legelső és legfontosabb (ráadásul a legnehezebb) feladatunk, hogy teljes felelősséget vállaljunk életünk milyenségéért, az abban megjelenő kapcsolatok alakulásáért, válságokért, helyzetekért, történésekért. Válogatás, szelektálás nélkül.

A világunkat, amit körülnézve látunk, mi magunk teremtjük. Mindenestül. Nagyon fontos ezt amolyan kóanként értelmezni.

Azzal, hogy teljes felelősséget vállalok, azt mondom ki: általam lett a kint látható olyan, amilyen, maradéktalanul. Én tehetek arról, hogy az és úgy történt, ami és ahogy. Nincs kit vagy mit hibáztatnom, okolnom tehát. És így aztán bánat, harag, sértődés, gyűlölet sem gyűlhet bennem. Ha mégis érezném valamelyiket ezek közül, akkor annak az azonnali átfordítására van szükség. Ez lehetséges, a Szeretet energiájának segítségével (az ÉLET A SZERETET FREKVENCIÁJÁN című könyvemben sok szó esik erről). Hogyan? Százszázalékosan önmagam felé irányítva azt. Leginkább gyermeki önmagam felé, hiszen a jelenben ható hibás működéseim, gondolataim mögött egytől egyig a réges-régi emlékek állnak. Tehát, valójában gyermeki részemnek van szüksége erre az energiára. A Szeretetre.

A felelősség vállalása lehetővé teszi, hogy megértsem: kizárólag önmagamat gyógyíthatom, a változást önmagamban kezdeményezhetem. Ezzel megszűnik a más vagy mások átformálásának igénye. Ő olyan, amilyen. Nincs vele dolgom. Az övével csakis neki van.

2. Szóval, a változás bent történik. Bennünk. Nem pedig kívül – emberek, helyzetek, történések által.

Így aztán a megoldást is belül célszerű keresni, befelé érdemes irányítani. Nincs más irány, nem létezik a lényeget tekintve, mint befelé. Ehhez pedig a legfantasztikusabb eszközeink a tükreink. A külvilág tükre. Lehet az ember, állat, helyzet, történés – bármi, ami a mi életünkhöz kapcsolódik épp.

Tudatosan, éberen érdemes hát benne lennünk a pillanatainkban, hogy észre tudjuk venni a külvilág aktuális üzenetét lelkünk számára. Tudom, persze, hogy az egónk folyamatosan háborog, esze ágában nincs tükörként azonosítani például a másik embert. Hiszen ránézünk, és mondjuk befeszülünk, vagy egyenesen rosszul vagyunk tőle. Attól, ahogy kinéz. Vagy attól, ahogy cselekszik. Vagy attól, ahogy megnyilvánul. Pedig csupán egy tükör. Itiner, aminek segítségével magunkban közlekedhetünk, eltévedés nélkül. Középpontunk felé.

A tükröket a lehető legegyszerűbben kell értelmezni. Sima, mezei tükör. Nem kell túlgondolni. Vagyis, amit belenézve látok, az – pontosan úgy, ahogy látom – ott van bennem (na, itt szokott az ego kiborulni…). Vállalni, felvállalni, amit a tükrünk rólunk megmutat. Ez határozott, egyértelmű feladatunk.

Új módon kezdünk élni, ha így nézünk külső világunkra. Vezetőként használva azt a belső békénkhez. A hazataláláshoz. A Forráshoz. A Szeretetbe. Amiből aztán kifelé élve nem létezik több ítélkezés, minősítés emberek, helyzetek, történések irányába. Ugyanis immár minden tükörben magunkat látjuk. Magunkat pedig ne minősítsük. Csupán szeressük, tévedéseinkkel, képzelt hibáinkkal együtt. Itt már tudhatjuk, hogy nincs hibánk. Csupán hibás működéseink, gondolataink vannak, amik nem egyebek, mint emlékek. A múlt továbbvonszolt maradványai. És gyermeki részünket hogyan is ítélhetnénk meg vagy el?

Egyértelmű: Szeretetre van szükségünk a változáshoz. Tőlünk, önmagunk felé.

3. Földi életünk tanítója maga a dualitás. A megszerzendő Tudás pedig nem más, mint megérteni, felismerni, hogy a dualitás tulajdonképpen illúzió. Ezzel a Tudással pedig visszaérkezünk a kiindulópontra, az eredetünkbe, vagyis az Egységbe.

Születésünk után kiszakadtunk az egységből, s lelkünk pontosan tudja, hogy ez így nincs rendben. Egységből kétségbe esett. Mit csinál hát? Veszettül próbálkozik egységet imitálni. Párkapcsolattal, hatalom szerzéssel, anyagi javakkal, stb.. Mindazzal, amit számára a külvilág felkínál. Ám, ebben rejlik a buktató. A félreértés lehetősége. Ugyanis ott nem fogja megtalálni. Kint – az ember alkotta világban – alappá vált a dualitás. Ott szinte nincs is más. Ezért érzünk (az előbbiből kiszakadva) nyugalmat, egységlétet, amikor van szerencsénk ember által érintetlen helyeken, a természetben időzni. Már egy óra az erdőben bolyongva felébreszti a mélyre temetett, valós igényünket. (https://totheszter.info/2019/03/21/szeretem-az-erdot/)

Az Ember formálta és formálja a világot a végletek mentén. Ezáltal ítélkezik, minősít, szétválaszt, feldarabol. Vagyis: Egységet bont. Következetesen, kitartóan, évszázadok óta. És ebben szenved, feszül, magányos, zavarodott. És minél feszültebb, magányosabb, zavarodottabb, annál szélsőségesebben jeleníti meg a végleteket, annál radikálisabban és harcosabban képviseli egyik vagy másik végletességet.

Az eredményét láthatjuk napjainkban. Felborult. Tökéletesen atomjaira hullott világunk. Benne pedig tömegével szenvednek elmagányosodva az emberek. Kétségbe esve (egységből) keresik a kiutat. Az Életet.

Van kiút. Vagyis inkább beút. Hiszen a megoldás nem kint, az anyagban található. Nem a világot kell meggyógyítani, nem azzal kell foglalkozni. Az olyan, amilyen. Épp.

Egyén szintjén megérteni, fókuszt váltani, felelősséget vállalni, változtatni.

Magunkat gyógyítva – gyógyulásokat eredményezni.

Magunkat szeretve – Szeretetet áramoltatni.

Megértve a lényeget, hogy a mélyben mind EGY vagyunk – együttérzést gyakorolni.

Egységet élve – dualitást eltörölni.

Ennyi. A feladatunk. Ebből fogunk vizsgázni ott, a legvégén.

—

Befejezésül elmondom: hálás vagyok minden emberért, helyzetért, történésért, ami az életembe érkezett és érkezni fog. Köszönöm, amit eddig megtapasztalhattam, megtanulhattam.

Köszönöm nektek, hogy egyre tisztábban látom és szeretem magam, és hogy napról napra növekszik békém. Most is… tessék… továbbadom. Szeretettel.