„Szinte szégyellem magam, hogy ilyen békében élek, miközben mások küzdenek és szenvednek.” – mondta Albert Einstein, és írhatnám most akár én is, bámulva körülöttem a hegyeket, kertünkben az olajfát (ami, ugye a béke szimbóluma is), vagy épp a rendíthetetlenül kéklő, partot simogató tengert.

Írhatnám, mondhatnám, csak épp nem élek békében. Hiszen, amíg bárhol a Földön háború van, addig egyikünk sem él békében. Maximum elfordítjuk a fejünket, és úgy csinálunk, mintha. És többnyire így is teszünk, amikor tőlünk távoli országokban zajlanak bombázások, harcok. Ám, most a közelünkben történik. A mi Európánkban. És most jó érzésű ember már nem tudja elfordítani a fejét. Nem mondhatja azt, hogy ott, valahol a messzeségben háborúznak, emberek halnak meg.

Bár, közvetlenül nem kell megélnünk a óvóhelyre menekülést, a sziréna hangját, a fegyver ropogást, a szeretteink, biztonságunk, otthonunk elveszítését, és mégis… az idősek még emlékeznek… ha másra nem, ’56-ra minden bizonnyal. Az én generációm pedig épp elég sokat hallotta nagyszülőktől a II. Világháború megélésének részleteit ahhoz, hogy most, 2022-ben (miközben ukrán és orosz emberek ezrei halnak meg, milliók élete vett egyik pillanatról a másikra addig elképzelhetetlen fordulatot), ezek a gyerekkorunkban hallott ‘mesék’ valósággá elevenedjenek. Még a távolból figyelve is a híreket. Túl közeli. Hozzánk. Mind földrajzilag, mind történelmileg. És hallhatóvá, tapinthatóvá, láthatóvá válik az egyén szenvedése tömegek számára.

Egyértelműen – ez mindannyiunk háborúja. Hiszen így vagy úgy, mind érintettek vagyunk, mindannyiunkra kihat. Nem orosz-ukrán. Nem orosz-európai. Nem orosz-amerikai. Nem európai-amerikai. Hanem hatalmasok gazdasági, birtoklási háborúja. Benne pedig ÉLETEK. Feldúlva. Mindezt a „szabadság” és „függetlenség” és „segítség” fogalmai mögé bújtatva.

Értem én, hogy szükségszerű egyeseknek, hogy átrajzolják a térképet, ide-oda mozgassanak energiát, földeket, fegyvert, vagyont. Eddig is ezt tették, ahhoz sem volt túl sok közünk. Most újraosztják a világunkat egymás között. Remek. De miért? Miért kell ehhez értelmetlen halált halniuk ezreknek? Azoknak, akiknek eddig nem volt hozzá semmi közük. Tudom, hülye kérdések, tudom, tudom a választ… „Putyin”.

Elmondhatatlanul szomorú vagyok. Visszafordíthatatlanul, egyik napról a másikra megváltozott a világunk. Egy elmeháborodottnak köszönhetően. És ami azóta zajlik, azt normális, érző lélekkel felfogni nem lehet. Itt is, ott is ártatlan emberek szenvedik meg a hatalmasok csatáját. Fegyverek által, vagy épp szankciók által kivégezve, megsemmisítve – eltörölve addigi életüket örökre.

Einstein ilyet is mondott: „Egyetlenegy probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett.” – remek… mondom erre én, abszolút egyetértve. Csak épp nem látom azt a másik tudatossági szintet, amin esetleg megoldható lenne. Rengeteg nagyonszakértő okfejtéseit hallgatva sem rajzolódott fel elém ez a másik tudatossági szint. Már csak azért sem, mert ráadásul azt közösen kellene rajzolgatni. Együtt. Békét akarva.

Túrót akar itt bárki békét. Mármint a hatalmasok, a döntéshozók szintjén. Dehogy. Nem szolgálná az érdekeiket. (És így én, itt vekengve, maximum a béna, tehetetlen kérdéseimet zúdíthatom ki magamból. Ártatlanokra. Bocsi.)

Miközben, mondott ám ilyet is Einstein: „Az állam legfőbb feladatának azt tekintem, hogy az egyént megvédje, és alkalmat nyújtson neki arra, hogy alkotó személlyé fejlődjék. Legyen tehát az állam a mi szolgánk, és ne mi legyünk az állam rabszolgái. Ezt a parancsolatot szegi meg az állam, amikor bennünket erőszakkal arra kényszerít, hogy katonai és háborús szolgálatot teljesítsünk; holott ennek a jobbágyszolgálatnak célja és eredménye más országok embereinek megsemmisítése, vagy fejlődési szabadságuk meggátlása. Csak olyan áldozatokat hozzunk az államért, amelyek javára válnak az emberi individuumok szabad fejlődésének.”

Ugye. Tiszta sor. Csak éppen az individuumok szabad fejlődése sem érdeke a hatalmasoknak. És eltörlik törvényekkel, már iskolai szinten a szabad fejlődés jogát. Amit aztán megfejelnek a félrevezető hírek tömegekre zúdításával. Jól ki lett ez találva. Megtanítják a nemgondolkodást, ami lehetővé teszi a későbbi manipulálást.

Folytathatnám… nem teszem. Tudjuk, látjuk, értjük most már nagyon sokan. Talán már elég sokan.

Megoldásokat szoktam többnyire keresni, de most valahogy nem találok. Túl pici vagyok én ehhez. Csupán egy anya, akinek három fia van. Akiket nem szeretnék az ukrán és az orosz fiúkhoz hasonlóan, hatalmasok játékaként hadba küldve látni. Csupán egy anya vagyok, aki együttérezni is képes… tehetetlenül.

Még egy Einsteintől, végül:

„Kedves Utókor!

Ha nem lettetek igazságosabbak, békeszeretőbbek és általában véve értelmesebbek, mint amilyenek mi vagyunk (voltunk) – no, akkor vigyen el benneteket az ördög.”

Hááát, ‘világunk urai’… akkor vigyen el benneteket az ördög!

Mi pedig szeressük, és amivel csak tudjuk, segítsük egymást. Legalább piciben, hétköznapi szinteken hagyjunk fel a háborúkkal. A békénkért.

(a kép a ‘ZARATHUSTRA ÉBREDÉSE’ című selyemképem… az olajfaágak miatt… is)