Többen kérdezték tőlem az elmúlt napokban, hogy miért hagytam abba az írást, erre szeretnék most reagálni, amolyan személyes tapasztalat megosztással. (Érdekesség mindehhez, hogy másodjára kezdek hozzá, az első (kábé egy oldal) ‘eltűnt’, ‘véletlenül’ kitöröltem. :-D El is gondolkoztam egy pillanatra, hogy akkor most mi van, talán nem kellene írnom? Meglátjuk… ez megmarad-e?)

Szóval. Nem hagytam abba. Látod. Most is írok épp… :-)

Kora tavasszal ‘becsöndültem’. Befelé fordulós időszak kezdődött – vírus, korlátozások, lezárások, bezárások mutatták az irányt, a feladatot: nem a kinttel, hanem a benttel van dolgunk. Globálisan.

Vagyis nem a külvilággal, hanem a belső körünkkel, legmélyebb magunkkal, MAGunkba húzódva. Mindehhez az ‘érzem -> lépem’ adta (adja) a lényegi ritmust, tempót – segítve az eligazodásban, megértésekben.

A körülmények és helyzetek hozhattak mindannyiunk napjaiba nehézségeket (anyagit és lelkit), hiszen a szabadság korlátozottsága mellett veszteségek súlya alatt préselődve terelődtünk a számunkra valóban megfelelő irányokba. Ráadásul, még a jól megszokott emberi előretervezés mechanizmusa is okafogyottá vált, ami sokakat összeroppantó félelmet generált – ezáltal tanulva, tapasztalva a pillanat megélésének lényegét és értelmét.

Ám, ha nem a látszólagos veszteségekre fókuszáltunk (fókuszálunk), akkor felfedhette (felfedi) magát a valós, tiszta-igaz szándék, ami szinte kikényszerítette tőlünk, hogy a változásokat támogató változtatásokat megtegyük.

Hiszen az elmúlt hónapok ajándék mivolta abban rejlik, hogy felszabadíthatjuk és megengedhetjük lélekszabad teljességünket. Így a változás lehetősége hozzásegített (hozzásegít), hogy elvárásoktól, megfelelni vágyásoktól, talmi kapcsolatoktól, helyzetektől megszabadulva, anyagtól lélekirányba fordulva legyen szemünk végre lényeget Látni, és igaz-tiszta, egyedi csodánkat legyünk képesek felszínre engedni, ott hagyni kiterjeszkedni, s onnan kifelé áradni mindazokra, akik és amik valóságosan részei és részesei létezésünk teljességének.

Kora tavasszal – a fentiek nyomán – egyik pillanatról a másikra ‘megszűnt’ nálam az írás, a személyes találkozások. Helyükön űr támadt, vákuum született. És én hagytam. Mi több: köszöntem. Nem minősítettem, nem ellenkeztem. Megengedtem: ez VAN, hát legyen… és lássuk meg, mit szeretne mutatni, adni, megnyitni, felfedni. Hiszen tudhatom: ahol bezárás van, annak mélyén valójában új nyílik (a nyíló-újuló tavasz kezdetén érkezett a vírushelyzet, csak suttogom… :-) ). A veszteség mögött a születés lehetősége várakozik, mindig, mozdulásra készen. Lehet ez akár lelki, akár anyagi veszteség.

És hát én becsöndültem. Magamba, magammal, és mindazokkal akik mindebben valóságosan ott voltak (vannak) velem, körülöttem. És igaz, hogy a munkám a körülmények miatt megszűnt, az írás folyamata leállt, ‘eltűntek’ az életemből emberek – azonban a selyemfestés (ami a szavak nélküli kiáradása lelkemnek) teret nyert, amolyan terjeszkedő-terpeszkedő területet (anyagilag is megsegítve, egyensúlyt hozva – itt is köszönöm a sok megrendelést, vásárlást, elismerést, amit kaptam és kapok), és a lényegi kapcsolataim (közeliek, távoliak, tereken és időn túlmutatva) még tovább mélyültek, egymást szeretve, segítve, egyéni (lélekszabad) valódiságot egymásnak elvárásoktól mentesen megengedve.

Fontos észrevennünk – éppen a fájdalmak, nehézségek, látszólagosságok támogatásában – az igazi értelmét és működését létezésünknek. Egyre csak bízva, tudva: „kimondhatatlan jól van, ami van… minden tetőről látni a napot…” (Pilinszky).

Elvárásoktól és megfelelni vágyástól megszabadulva megengedni és megélni eredetünket, lényegiségünket, ebből áradni kifelé, a világba. Megengedni és megélni hogy vezetve, segítve, szeretve legyünk.

Mert Szeretve. Vagyunk.

Hiszem: az egyéntől indul a változás, mindig belülről kifelé, piciből nagyba. Sokaknál látom az elmúlt hónapok nyomán megindult újulást, fókuszváltást. Anyagtól a természet, a lélek felé fordulva, egyéniben, piciben változtatva, MAGból kifelé indulva. Globálisan kialakult helyzetben, ezúttal sokan a globális változásért.

—

Szóval, írok… is. :-)

Most épp Egerben, mert egy hete amolyan ittisottis vagyok, legkisebb fiamat segítve, támogatva teljességének kibontásában, útjának e szakaszán. Adom, amit tudok, ami vagyok, szeretettel… és kapok ezáltal folyamatosan újabb és újabb csodákat – amolyan visszatükröződésként. Mint például a tegnapelőtti napkelte, ami a felső képen látható. És a környezet, a tetők, a dombok, a festés lehetősége (kép lent)… Remeteszőlősön és most itt is…

…mert Szeretve. Vagyok.

Csordultig bennem a hála szavakkal elmondhatatlan érzése.

KÖSZÖNÖM. <3