Mindig akarunk valamit. Valami mást, mint ami épp van. Más helyzetet, más környezetet, más fajta kapcsolatot, benne más embert. Ez okozza belső feszülésünket (ellenfeszülés), békétlenségünket, boldogtalanságunkat, harmóniánk teljes hiányát. És én most a kapcsolatot, az embert emelem ki, mert ezen keresztül könnyű lehet a megértés, majd annak kiterjesztése.

Mindig akarunk valamit. Valami mást, mint ami épp van. Mindezt úgy, hogy kívülről – mint hangsúlyos elvárás – folyamatosan csap arcon a felszólítás: „Legyél elfogadó, fogadd el, legyél nemes lelkű, fogadd el!…hiszen láv, písz…”. Amolyan divattá vált ez az ‘elfogadás-izé’, sőt, továbbmegyek, értékmérővé. Amilyen mértékben képes vagyok az elfogadásra, olyan mértékben vagyok értékes. No, persze, nem mások, hanem önmagam szemében.

„El akarom fogadni, de olyan nehéz.” – ez a kiindulópont, s ezzel céllá válik az elfogadás, amin aztán bőszen munkálkodni kezdünk, mert hát, nem jön ez magától, ezért is dolgozni ‘kell’, a célt elérni, megvalósítani kívánjuk, úgy akarjuk, hogy az erőlködésbe belefáradunk, kimerülünk, csakúgy, mint bármelyik akaratlagos, általunk irányítani kívánt helyzeteink közepette.

Vagy:

„Én nagyon elfogadó vagyok már, őt is elfogadom olyannak, amilyen, hiszen szeretem, csak hát, aaaz, ahogy például tegnap nézett, miközben én elmondtam, mi nem tetszik nekem, meg a hangsúlyai, meg a reakciói… na, azok teljesen kiborítottak, és nem érti meg, hogy azért neki is változtatnia kellene ezen-azon…” – vagyis másképpen kellene működnie – néznie, hangsúlyoznia, reagálnia –, mint amit én ‘jónak’ vélek. Tehát, abszolút elfogadhatatlan számomra.

Elfogadást erőltetünk, ezt támogatja, erre buzdít sok-sok módszer, tanács, guru, miközben nem is elfogadásra van szükség (mivel az nem egyéb, mint le-elfojtás, és csupán még jobban beleragaszt az adott ‘probléma’ kellős közepibe), hanem megértésre. A másság megértésére.

A ‘másság’ mindig valamihez viszonyítás mentén kerül megállapításra. És ez a valami többnyire nem egyéb, mint a magunk által ‘jóváhagyott’ viselkedésforma. Vagyis, amit mi magunk ‘jónak’ ítélünk. Ebből aztán: ‘Jó-Rossz’… és már el is kezdődött a szétválasztás, szétválogatás, egység bontás…

„Elfogadlak, olyannak, amilyen vagy.” – mondjuk, aztán ez megy is, egészen addig, míg valami olyant nem tesz, mond, ami számunkra elfogadhatatlan. És ez tökéletesen rendben van, nincs semmi baj azzal, hogy vannak olyan cselekedetek, helyzetek, viselkedési formák, amik számunkra elfogadhatatlanok.

A félreértés abból fakad, hogy azt hisszük, az elfogadás a szeretet mérője.

Ha szeretem, akkor bármit is tesz, mond, én elfogadom. NEM. Ez képtelenség, és miért is volna erre szükség? Nem elfogadásra van szükség, hanem megértésre. Annak a mély megértésére, hogy a másik másképpen érez, gondolkozik, reagál, cselekszik. És ha ez nekünk nem tetszik, akkor nem elfogadnunk kell (valahogy megerőszakolva magunkat, hogy mégis tetsszen, ami elfogadhatatlan?), hanem megérteni a hátterét, mélységét az ő működésének.

A megértésben pedig, szinte varázsütésre – eltűnik az elfogadás igénye.

Meglátom, tisztán, hogy ő ilyen. Így cselekszik, hangsúlyoz, néz, reagál. Itt már nincs elfogadás. Megértés van, amiben eldönthetem, hogy van-e igényem vele együtt haladni a továbbiakban.

A megértés nem azonos az egyetértéssel. Nem ‘kell’ egyetérteni, hiszen nem lehet mindennel egyetérteni. De a megértés elengedhetetlen. És még tenni sem kell érte, gyötörni sem kell magunkat azért, hogy megértők legyünk.

A megértés csupán következmény. A valódi szeretet következménye.

Vagyis, ha nem megváltoztatni akarom, hanem figyelem őt, mélységeit, működésének miértjét látni kívánva, és egyszercsak sikerül, megértem, akkor tudhatom:

Valóságosan Szeretem.

Akkor is, ha nem értek egyet vele, esetleg nem tudok már vele együtt haladni, nincs már akarás, okolás, elvárás, békém van, mélyben, nyugalom, egység:

Csak… Szeretem.

->> https://totheszter.info/konyv/