Életünk során számtalanszor kerülünk úgynevezett ‘válsághelyzetbe’. Amikor azt érezzük, minden létező összefogott ellenünk, szomorúság, csalódottság, elkeseredettség, félelem uralja érzelmi világunkat, határozza meg napjainkat. Ilyenkor hirtelen minden sötétté lesz. Összeomlott, amit addig módszeresen felépítettünk, s mi fekszünk összezúzódva a romok alatt, úgy érezzük, agyonnyom, belehalunk, és nem értjük, miért?!

Fontos látnunk, hogy az Élet nem egy ‘büntető intézet’, nem sújt, nem kárhoztat, nem akar ártani. Éppen ellenkezőleg. Segít, hogy folyamatosan fejlődve mielőbb eljuthassunk a minden szinten kiteljesedett életünk megtapasztalásához.
 Ez az egyetlen célja, értelme.
Ehhez azonban fel kell hagynunk a külső tényezők vagy a környezetünkben élő emberek hibáztatásával. Teljes felelősségvállalás szükséges, amiben megértjük, hogy életünkben minden kizárólag rajtunk múlik, tőlünk függ.
 Nincs más ok, nem létezik.
Ez jó hír, remélem, hiszen ez azt jelenti, hogy a megoldást is itt a közelben, önmagunkban lelhetjük meg, teljesen másoktól függetlenül és szabadon.

Tudatosan megélni egy válsághelyzetet, összeomlást – természetesen – először nem megy könnyen. Hiszen olyan erősen kötő, berögzült szokássá tud válni a külső körülmények és tényezők hibáztatása. Kényelmes is, meg kellemesebb, mint szembenézni önmagunkkal. Egyszerűbb hibáztatni az időjárást, a szomszédot, a párunkat, a gyerekünket, a szüleinket, a gazdasági válságot, a sorsot, bármit, és aztán roppantul sajnálni magunkat.
Ez azonban csak első ránézésre van így, és egészen rövid távú enyhülést hozhat. Hiszen ilyenkor nem történik más, mint hogy az egyre, másra érkező nehézségek közepette toporgunk, nem mozdulunk, nem lépünk előre, s miközben vadul másokra mutogatunk, még azt sem vesszük észre, hogy egyhelyben állunk évek óta. Hiszen amíg másokat okolunk, nem találhatunk megoldást, nem láthatjuk meg a lényeget, így ez nem is lehet másképpen – a helyzetünk gúzsba köt.

Egészen addig, amíg nem kezdjük más szemszögből nézni és ebből az új nézőpontból megélni a nehézségeinket. Amíg meg nem értjük, hogy ezek a mélypontok értünk vannak és nem ellenünk.
Segítenek. Tanítanak. Mozdítanak. Utunkra irányítanak. Valós medrünkbe terelnek. Fényünkbe vezetnek.

Kezdjük a legelején.
Ott tartunk, hogy ülünk a romok alatt, por van, sötét, nehéz, egyedül vagyunk. Roppant mód sajnálva magunkat… Jusson eszünkbe az alábbi néhány sor Gárdonyi Gézától:
“Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. – Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. – Istenem!… De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. – Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.”

És mindig vezet… a szívünk. Nem a fejünk. Ki a romok alól, fénybe. Ahol nem azt kell kérdeznünk, hogy ‘miért tették velem ezt?!’, hanem ‘mit akar nekem ez a kialakult helyzet megmutatni önmagamról?’. Ha elég tudatosak vagyunk, ha kellőképpen éberek, akkor rájövünk nagyon hamar, és ez által közelebb kerülünk valódi énünk megértéséhez.

Folyamatos felfedező úton vagyunk a középpontunk felé. Minden egyes probléma, nehézség csupán egy-egy réteg leválasztható hagymahéj, ami, mint tudjuk, nem végtelen számú. Hántjuk le, egyiket a másik után, s egyszer csak elfogynak, s ott megtaláljuk a ‘szívet’.

Megtalálni az okát magunkban. Megtalálni, hogyan akar segítségünkre lenni, és szeretni tudni ezért a válságainkat, nehézségeinket nagyon fontos – a romok eltakarításához feltétlenül szükséges. Hiszen a romokra nem lehet újat építeni. Tiszta, biztos, egyenes alapot kell teremteni, amire valóban újat kezdhetünk létrehozni – az újat, ami így már igaz minőségünkből keletkezhet.

Nem könnyű a teljes felelősségvállalás minden szintjén az életünknek, óriási bátorságot igényel tükrünkbe nézni, és tudni, hogy mindennek mi magunk vagyunk az okozói. De ha megtesszük, megváltozik minden bennünk, körülöttünk. Megéri megpróbálni, lehetőséget adni egy új fejezetnek, az új kezdetnek.

A válság mozdít – önmagunk felé, önmagunkért.

LÉPÉS az üzenete… tenni magunk felé… megpróbálni általa valóságunkat látni, élni… érdemes… hiszen nem érkezett volna, ha minden úgy volna jó, ahogy addig éltünk.

…

(részlet az ‘ÉLET A SZERETET FREKVENCIÁJÁN’ című könyvemből -> https://totheszter.info/elet-a-szeretet-frekvenciajan/)