Pirkad. Ébred a természet. Az égen festmény készül, a ráérősen, lomhán emelkedő mester alkot, az össze-szétfolyó narancsvörös árnyalatokba most nem rondít bele repülőgép csíkja. A madarak énekét nem töri meg motor zúgása, örömükben új dalokat komponálnak, s osztanak meg teli torokból egymással és a világgal. A fák kinyújtóznak, mélyet lélegeznek az elmúlt hetek mentén áttetszőre tisztult levegőből, cserébe derűjüket pöfékelik azokra, akik kérik, elfogadják. A mókus vidáman ugrál az ablakom előtt az ágakon, soha nem merészkedett még ennyire közel a házhoz, mint manapság. Rügyek híznak, bomlanak, hallom, ahogy kuncognak, csacsognak, a vakond kidugja az orrát, beleszagol a térbe, már könyékig kint van, körbetekint, s idehangzik az elégedett csettintése: „ejha, ez ám a jólét, szépvilág”. A virágok egymásba karolva táncolnak, ragyognak, pompáznak, s most azt sem bánják, ha fejükön akár ezer lepke, katica, bogár pihen meg egyszerre. Szabad. Elfér itt mindenki.

Olvasom a híreket: „Róma legnagyobb terén fű zöldül.” Megteheti, nincs, ki eltapossa.

Az ember bezárva… a természet pedig térfoglalóst játszik. Hatalmasra növeszti magát, tisztul, megerősödik. Új esélyt adva, bizakodva:

„Talán majd most… ha ‘meggyógyult’, ocsúdott és visszatér… újra belém simulva, összeáramolva, velem egy-létben örül és él már az Ember. Örökre.”