Egyik kedvenc virágomat fotóztam – ici-pici, kék varázslat a tavaszi kertben –, s azon merengtem, hogy egy ilyen csodát az ember milyen jogon és megfontolásból minősít a ‘nemes gyepből’ eltávolítandó gazzá? Persze, tudom, az emberség alapjává vált mára, hogy mindenre címkéket ragasztgat, egységet nem látva, megbontva, mindent jobbra vagy balra pakolgat, azt is meghatározva többek között, hogy mi lehet virág és mi nem lehet az, csupán gaz, gyom. De mégis…

Kis kedvencem a minősítéssel nem foglalkozik, virágzik, beletárva magát a világba, színesítve, megkékítve zöldet, barnát, csendben mosolyogva, áradva, magát tökéletes teljességében odaadva, akkor is, ha többnyire észre sem veszik, hiszen az ítélkező, bíráló tekintetek ‘igazi’ virágok után kutatnak, és ha esetleg mégis rábukkannak, elhaladva mellette rálegyintenek: „ez csak gaz”, és ő ugyanúgy ragyog és mosolyog és él és árad tovább, tudva, hogy ilyenkor nem ő, a kis kék virág veszít, hanem az ember… mert nem látja a lényeget…

…hogy ő és mi, mindannyian, pont ilyen varázslatosan szép, ici-pici, törékeny-erős, tökéletesen teljes, ragyogó, világba áradó, lelkeket színező…

…kékvirág vagyunk…

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/