Kiteregetésem

Fogtam magam, körbeszaladtam az életemet, és darabonként előráncigáltam, összeszedegettem, karomba gyűjtöttem mindazt, mit magam s a világ elől eddig bőszen dugdostam, aztán felállítottam a teraszon a ruhaszárító állványt, s szépen, simára rázva, rendezett sorokban kiteregettem azokat.

Furcsa lehettem így, a hajnali villámlásban fel-felsejlő alakommal, mozgásomhoz, tevékenykedésemhez aláfestő ütemet, tempót a dörgés, valamint az esővel vegyülő jég kopogása adott. A fák együtt hajlongtak velem a viharos szélben – váltva: olykor földet, olykor eget érintve, simítva.

Álltam, dermedten a csendben, és néztem elkészült művemet. Figyeltem és reméltem.

Figyeltem, ahogy vadul ráncigálja egyes darabjaimat a szél – élethelyzetek, reakciók, képek, érzések, személyek lebbentek felfelé, emelkedtek eleven táncban, vagy épp csupán lafogtak csüggedten a dróton. Reméltem, hogy így válik egy-tisztulássá, egy-renddé ez a kora reggeli kuszaság.

A házak körben még sötétek voltak, bennük mélyen aludt az élet, mellettünk az erdőben sem volt nyoma ébredésnek. Sherlock kutty is álomba szunnyadt, miután kimerülten az éji vihar dübörgő rettenetétől a szobába menekült. Csak én voltam talpon, dermedten-csendben, ott a teraszon, vonuló, roppant súlyú felhők alatt – és az állványon az életem foszlányai. Éltek, ugráltak, fel-fellibbentek, s velük együtt én magam is. A valóságom. Valóságosan.

Egy könnyed sóhaj hagyta el testemet (vagy talán egész eddigi életemet), hogy szél által felhőre csüccsentve tovautazzon, messzire, olyan helyre, amiről nem kell, hogy képem, tudásom legyen. A lényeg nem a hová… hanem, hogy belőlem… el. Örökre.

Ott hagytam. Teraszt, ruhaszárító állványt. Eszembe jutott József Attila: „Hagyja a dagadt ruhát másra.”… hát hagytam… szélre, s a villámot leváltó, felhőt arrébb toló, tisztán, büszkén emelkedő napra. Ott hagytam.

Kávémmal kezemben, szoba védelmében ülve, falak és ablakok által tompított süvítést hallgatva néztem, ahogy a dróton a tánc, a mozgás folytatódik, de immár nap által beragyogva, eső nyomát felszárítva, felmelegítve. Néztem, ahogy az utca és az erdő percről percre zajlással telik meg, és reméltem, hogy lehajtott fejüket felemelik, felpillantanak ide, és mindaz, ami a hajnalban számomra felfedte titkát, most mások számára is látható már: a terasz… az állvány… a drótok… a darabok… a nap… kiteregettem. Magamnak, világnak – magam.

Rend. Van.

Ragyogó, könnyed tisztaság.

Üres az állvány. És drótok sem szükségesek már.

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.