Alappá vált a birtoklás. Az ember mindent birtokolni akar. „Enyém”. Megszerezni, megvenni, megkapni, elorozni… hogy a tulajdonába kerüljön, övé legyen, hozzá tartozzon… hogy elmondhassa (leginkább magának), neki van valamije: „országom, társam, pénzem, gyerekem, ügyem, szerelmem, elveim, kutyám, tudásom, házam, barátom”… szép ez… így lesz épp például „betegségem” is. És ha már megvan, ha végre elmondhatja, hogy van valamije, az ember a végletekig kitartva ragaszkodik hozzá, görcsösen markolva, kötve, tartva, nehogy elveszejtse… és a nagy erőlködésben, illúziókba kapaszkodásban felőrlődve, önmagát bénítja, semmisíti tökéletesen meg, görcsében elmar magától minden igaz-tiszta lehetőséget… valóságosan nem marad senkije, semmije.

Sem embert, sem tárgyat, sem társat, sem ügyet, sem gyereket, sem pénzt, sem kutyát, sem szerelmet, sem házat, sem barátot, sem tudást nem birtokolok… és így… betegségem és elvem sincs nekem, például… nincs nekem semmim, senkim, csupán vagyok… és birtoklás helyett inkább adok – mindazt, ami vagyok… ettől… egyre duzzadok, gömbölyödök, teljesedek, gazdagodom… körülnézek, mindenem megvan, kerek egész… létezés, itt, most.

…

A pillanatban, amiben megértjük, hogy senkit, semmit nem birtokolhatunk, lepattannak rólunk a magunk által kifeszített kötelékeink… és teljességünkbe szabadulva végre összekapcsolódhatunk.

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/