Mélyen magába szívta a sós levegőt, ami arra is tökéletes volt, hogy a párától nehezülve mozdulatlanná egyensúlyozhassa magát. Lebegett. A gyönyör csiklandozó létében szétnyújtózva, olykor szemmel nem láthatóan meg-megrezzenve. Lebegett. Alatta kék, felette kék, és ő közötte, hófehér. Az egység hiánytalan megnyilvánulása a pillanatban. Mindenség.

Lehetett volna az a kis duci felhő is, amelyik az imént felette úszott el rámosolyogva derűjét, de ő nem az úszkálást, hanem a könnyed-kecses lebegést élvezte, azzá vált hát, órákig benne megmaradva. Fentről a kövek kavicsoknak tűntek, amik táncot lejtenek a rájuk kúszó hullámok habjával, a mozdulások által lassanként időbe törpülve, lekopni hagyva a múlt girbegurba vonalait magukról. Mint életének éveit, olyannak látta ezeket a kavics-köveket, mint filmkockákat figyelte a víztől tisztuló, különálló darabokat, amikről megélt helyzeteinek gondjait a só semmivé radírozta, látta, ahogy a vele rövidebb vagy épp hosszabb ideig együtt lépdelő szereplőket csillámpöttyökként simították magukba az ide-oda mocorgó, mégis térbe rögzült sziklák.

Némelyik alig észrevehetően kiemelkedett a többi közül, és amolyan felfelé suhanó üdvözlégyként légbe emelkedve megsimogatta szívét és arcát, ahogy áthaladt testén, ilyenkor gerince homorúvá merevedett, hagyva, hogy megadó kifeszítettségének felszínén az ily módon találhassa meg tovaútját. Bár lebegett, a menny irányú siklás érzete eggyé vált vele, s néha már-már el is hitte, hogy ő az, de nem adta oda magát a pillanatnyi szemfényvesztésnek. Helyette inkább emlékezett, így, ég és föld között szárnyak nélkül, megfeszülve, egy helyben szállva.

Linda csupán a lefelé siklásban, pontosabban a csúszásban volt tapasztalt. Fentről le. Ezt jól ismerte. Mind az iránya, mind pedig a váratlan természete kebelbarátjává lett évei során, és ő nem hitt az ismeretlenben. Többször indult meg a lejtőn, tudta jól a sebességet, ami menet közben erővé gyorsul, őt padlónak csapva, durván kifektetve.

A kezdetek kezdetén még viccesnek is találta becsapódásait. Gyorsan feltápászkodott, megigazította ruháját és sminkjét, elidőzött néhány percig az újonnan alá tett terepen körbepillogva, de hamar megtalálta a létrát vagy a hátat, amin visszamászhatott a csúcsra, ahol csillagként ragyoghatott újra. Aztán, ahogy a lefelék sűrűsödtek, gyengülni kezdett. Belül. Fárasztotta a mászás is. Létrát, hátat is egyre nehezebben talált. És már fent, ragyogva is félt. Fénytelenné, sminktelenné, rendetlenné, koszossá, magányossá… hitehagyottá vált.

És egyszer csak nem állt fel többet. Ott maradt a padlón. Onnantól csupán a földön kúszva közlekedett, nem kért a kezekből, amik felsegítették volna: „maradok, itt lent biztonságosabb”, mondta, s könnyek nélkül húzta tovább testét, benne lelkét. Egészen pontosan azok romjait. Pedig még emlékezett.

Micsoda nő volt. Gazdagság és pompa és nagyratartás általi emelkedett lebegés. Bálok, úri kények, rendezvények nélküle elképzelhetetlenek voltak. Lámpák sem szükségeltettek az estben, ha ő épp arra járt. Őt várta, őt nézte, csodálta férfi, asszony, gyerek, de számára üres, elnéptelenedett volt a világ. Senkit nem látott, és senkit nem várt. Egyedül… lebegve… magára szárnyakat képzelve szállt. És időről időre egyedül, képzeletét vesztve zuhant alá.

Micsoda nő volt. Mi… csoda… nő. Nem. Sohanemvolt. Ám kiérződött-szűrődött belőle a lehetettvolna pislákoló fénye.

Lehetett volna barát, feleség, anya, többször is, otthona is lehetett volna, de ő nem tudta, hogy épp ezektől válik tartóssá a lebegve ragyogás. Annyira csak a csúcsot, csillaglétet kereste, vágyta, remélte, hogy a lehetettvolna ettől lehetetlenné vált. Eltűnt a felfelé, a lefelé. Padló és kúszás és láthatatlanság maradt vele csupán. És emlékezett.

A pillanatra, amikor észrevette az elé, neki kiterített hófehér papírsárkányt. Egyszerű darab, két vékony, fakeresztté összekapcsolt rudacska alkotta a gerincét, amire ruhaként feszült a légies selyempapír. Látta melléhelyezve az orsót, amire fonalat tekercseltek, és ami, amikor markába fogta, mint köldökzsinór a magzatot az anyával, úgy kapcsolta össze Lindát a sárkánnyal. A sárkányával.

Így, együtt kúsztak, el, egészen a tengerpartig, ahol addig azért szeretett tartózkodni, mert csodálhatta a sirályok hófehéren ragyogó szárnyalását, kicsit irigyen, még inkább sóvárogva, de legtöbbször földbe préselő szomorúsággal telve. Hiszen ilyen nemes öltözetű, kecses madár volt ő is régen. Lehetett volna. És ilyenkor anyjára is emlékezett, látta arcát, érezte illatát. Illat? Neki szag volt igazából. Föld és szegénység elegye. Amit ő már gyereklányként undorítónak talált. Pedig a föld, amin a házuk állt hársot, fűszer- és gyógynövényeket, illatos barackot, petrezselymet, és minden más, embert éltető növényt, gyümölcsöt, zöldséget nevelt és kínált, a szegénység pedig egységet, szeretetet szült közéjük magából, ami átölelt, melegített, és a valódi bőség érzetével duzzasztotta fényesre a lelkeket. De Linda számára mindez sötét, üres és néptelen világ volt. Anyja szaga pedig messzire riasztotta. A parfümök, festékek, divat és bálok távoli világába… felfelé… lefelé.

Attól a naptól kezdve, hogy meglelte a papírsárkányt, nem mozdult többé el a tengerpartról, beült a kövek közé, s magasba emelve a hófehér feszületét várta, hogy megérkezzen a szél, ami égbe emeli. Őt. Magát. És megérkezett, és fel, és emelte, és Linda újra magasban lebeghetett. Alá kerültek, kaviccsá törpültek a sziklák. Látta, ahogy a kis, duci felhő derűsen elúszik mellette. Alatta kék, felette kék, és közte ő… emlékezve, és egyszer csak megértve. Hogy igen. Lehet.

Mosolygott. A felismerés adta boldogságtól ragyogott. „Micsoda nő… lehetek” – tudta. És egy határozott mozdulattal elszakította a fonalat.

KÖNYVEK -> https://totheszter.info/konyv/