Kókadtan lebegtem a csendes mozdulatlanságban, ücsörögve magammal a sötétben, kezemben gőzölgő kávé, a jól megszokott, többnyire szinte már önmagukat megtevő kortyolások helyett most azt figyelve, hogyan lopódzik be a még szendergő szobába a reggel, sorra előhúzva bűvészkalapjából az összes létező trükkjét, talán, hogy kedvet csináljon nekem a mozduláshoz, vagy talán megmutatni kívánva napom lehetőségeit, hogy annak viszonylagos egyértelműségében valamiféle – mostanában kissé rejtőzködő – értelmemre leljek, esetleg talán csak mert szimplán ezen a sötét, forma nélküli, elmosódott téren át vezetett az útja, de az is lehet, hogy csupán mert elkápráztatni kívánt engem, amit én persze, kényelmesen hátradőlve székemen, boldogan hagytam, nagylelkűen megengedtem, hogy csodáló tekintetem, elismerő biccentéseim és csettintéseim követésében parádézhasson, egyre növekvő hévvel, fokozva fényességét, színeit, hangjait a drámai csúcspontig, amiben már a falakkal, bútorokkal, tárgyakkal együtt testem is aranyban fürdőzött, s madárdal töltötte meg körülöttem és bennem az általam eddig üresnek vélt réseket és üregeket is, lelkem színesre váltott, kacagni kezdett, s ebben a derűs-könnyeddé vált pillanatban, a reggel még utoljára lazán körbeúszva engem, finoman mosolyra cirógatva csodálkozó arcomat, egyenes tartásával megállt előttem, és néhány hosszú percig velem farkasszemet nézve – jogosan büszkén és elégedetten rögtönzött színházi előadására – meghajolt, majd szépen, lassan, semmivé vált… én pedig így, reggellé válva teljes pillanatnyi létezésemben, számhoz emeltem a kávés poharamat.

(részlet a ‘tótheszter: JELENLÉT’ című könyvből)

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/