Az ő szemében

Felnövünk, először csupán ‘papíron’, majd ilyen-olyan helyzetek, események és emberek ránk mért hatásai mentén úgy igazából és tényleg… emlékeim szerint bőven harminc felett jártam, amikor magamnak először kimondtam: „úgy tűnik, felnőttél”. Igen, fel. A pillanatban, amikor rájöttem, hogy minden, ami körülöttem alakul, történik, kizárólag rajtam múlik, az égig nőttem hirtelen. Legalábbis magam számára mindenképp, ami aztán a külvilág felől tükröződni látszott. „Ahogy bent, úgy kint…”. Tehát felelősségvállalás. Ez a felnőttség fokmérője.

Felnőve odáig is eljutottam, hogy megértettem, minden lényegi tudás itt van, hiánytalanul bennem, amire szükségem lehet a boldogulásomhoz. Csak bízzak magamban, s a rendben. Ha magamban bízni tudok, akkor eltűnik a bizalmatlanság okozta nyugtalanság, s az annak nyomában születő elvárások. Először belül, és így kívül is. Megértettem például, hogy anyaként nem kell tökéletességre törekednem, ‘gyerek-szakértők’ tanácsait követve, általuk szerkesztett itinerek alapján közlekedve. Megértettem, hogy néha bénán evickélni mennyire normális és még akár szerethető is. Amennyiben szeretettel és bizalommal tudok fordulni önmagam felé bénázásaim esetén is. Vállalva tisztán, s önazonosan működtetve mindazt, ami vagyok. Párkapcsolatomban is, mert nincs másnak értelme. És megértettem a csendet is. Hogy igazabb és beszédesebb, mint ezer csudálatosra formázott szó aranyfonálra fűzve. És hogy a nehézségek, örvények, mélységek a segítőim… ha nem süppedek fejbúbig az önsajnálatba, hanem figyelek és meghallom, mit üzennek, akkor megtapasztalhatom ajándék mivoltukat, és életem teljességének örömét hozzák. És sorolhatnám, mi mindent hozott felnövésem, de sokkal fontosabbnak érzem azt, amibe vezetett: a csupanagybetűs, fehér-tiszta SZERETETbe. Amiben eltűnnek az elvárások, minősítések, megfelelni vágyások, akarások, jobban tudások… könnyed tánccá válva létezhetek.

Így, ötvenkét évesen tehát már kijelenthetem magamról és a felnőttségemről: „amindenit, ügyesen fel- és megbölcsültem”. :-)

A jelen pillanatot teljességében befogadva létezem, az egység fogalma stabil alapommá vált. Kihangzik belőlem: „mindenem megvan, nincs hiány, minden egy… szeretet”, s hogy mindez rendíthetetlenné válhasson, ekkor érkezik a tekintet, amivel egy törekedék másodperc alatt összefonódom, és amiben mélyen elmerülve egylétezőként láthatom önmagamat, az összes ősömet, háromfiamat, életeket, helyzeteket, eseményeket, feladatokat – múltat, jelent, jövőt… magát az eredetet.

Eltűnik az idő, értelmessé válik tudás és felnőttlét, mert ez a szempár emlékeztet: „semmi nem változott, ugyanaz vagy, aki voltál, amikor elindultál”. Felnőtt? Gyerek?… EGY.

Ülök, nézem és hagyom. Ahogy az unokám tekintetébe beleringva összeállnak a részek. Összeér minden mindennel… lényegi megnyilvánulás.

 

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.