Néhány világból kiszakadós, a nyarat még mélyebben belém sóhajtós nap mögöttem… amikor a csend és a kabócadal összeölelkezve lejtett örömtáncot bennem, kiűzve minden morzsáját a fejemben kavargó zajnak, sejtjeimet életté, lelkemet a sós víz puha-áttetszővé simogatta… időtlenség, színek, fények, hangok és az az illat… hazahoztam, itt van, adom…

…és suttogom egyre, kisuttogom: “köszönöm”… vagyok.

egy vagyok a pillanattal
a mostban sorsommal
a forrással összefolyva
létezésemben ellazulva
istenben, istenként, istennel
magamat megosztva áramolva

múlt nélkül és jövő nélkül
illúziómentes vanságban
vágyat, szándékot nélkülözve
ős-tiszta valóságban

megértem
az van, ami van
vagyok, ami vagyok

elfogadom
az van, ami van
vagyok, ami vagyok

megengedem
az van, ami van
vagyok, ami vagyok

világra nyitott virág
kegyelemmel teli
pillanatgyöngyöket
fűzök sorra egymás után
s csendem mélységében
végtelenné növekszik hálám

(részlet a ‘JELENLÉT’ című könyvből)