Eszembe jutott az, amikor a fiaim még kicsik voltak, s rendszeresen játszótérre mentünk együtt… hogy mennyire szerették, élvezték ezeket a szórakozás, szórakoztatás céljából készített, nagyjából egyen terepeket. Most, ahogy visszatekintek, látom, hogy már akkor a nagy Élet-dologra gyakorlatoztak. És, hogy ezek az előre legyártott elemek , s az azok nyújtotta lehetőségek mennyire hajaznak arra, amit aztán később, felnőve, már nem igazán játszva, nem igazán szórakozás címszóval, nem mindig élvezve, de élünk. Pedig, lehet, hogy a legjobb volna így tekinteni felnőtt életünkre is: életJÁTSZÓtér. Hogy lássuk meg benne a játékot. Ne vegyük már ennyire véresen komolyan, ahogy tesszük. Lássuk meg, begurulva a játszónkra, hogy mindig mi döntjük el, melyik játékot választjuk magunknak, s hogyan és mennyi ideig használjuk.

Nézzük meg picit, mi minden is van egy szokványos játszótéren:

Mászóka:
Nagy erőfeszítések árán feljuthatunk a csúcsára. Kapaszkodunk ezerrel, feszül a bicepsz, szorosan tart a kéz, figyel a szem, izzad a marok, a bőr, lélegzet visszatart, óvatosan lép a láb… csúcs! Aztán ott megpihenhetünk, akár örökre megmaradhatunk, vagy éppen visszaereszkedhetünk. Feljutni a bátrak, az igazán ügyesek tudnak. A lényeg, hogy férfiasan kemény kihívás, s azoknak való, akik szeretnek a csúcson időzni, mert erősnek, hatalmasnak érezhetik így magukat. Hiszen letekintve, a lent maradottak olyan aprónak és gyengének tűnnek… ezáltal lesznek ők még erősebbek, óriáshősök.
(figyelmeztetés: visszaereszkedni mindig nehezebb, mint felfelé kapaszkodni)

Hinta:
Fel-le, fel-le, fel-le, fent-lent, fent-lent, fent-lent… szerintem ezt a részét tovább részleteznem nem is kell. Amit viszont jó észrevenni hintázás közben, hogy lábunk nem érinti a földet. No, persze, a többi testrészünk sem. Légies szárnyalás, hajthatjuk magunkat magasabbra, magasabbra, egyre jobban megközelítve az eget. S ilyenkor annyira élvezzük az égközelítést, hogy észre sem vesszük, hogy nem kizárólag felfelé repülés, hanem folyamatos fel-le, magasság-mélység, hinta-hullámzás az, amit élvezünk. Pedig, jó ezt tudni menetközben, különben a magasság mámorában könnyedén kireppenhetünk addigi biztonságosan tartó középpontunkból, s nem csupán lábunk, hanem összes porcikánk fogja nem túl finoman érinteni a földet.
Ja, és még valami… A hintára mi ülünk fel. Mi kezdjük hajtani – még ha némelyikünknek szükséges is egy kezdő löket valaki mástól. Mi döntjük el, mekkora amplitúdóval akarunk fel-le száguldozni, földérintés nélkül. Mi kezdünk lassítani, amikor úgy érezzük, elég. És mi vagyunk azok, akik kiszállhatunk belőle.
(figyelmeztetés: a játék túl sokáig való használata szédülést, hányást okozhat, érdemes hát fele-fele arányban földi mozgásokat, játékokat is közbeiktatni)

Homokozó:
Finom, puha, langyos, biztonságos, óvó játszóközeg. Várak, légvárak építésére kiválóan alkalmas, képzeletünk szabadságában meseszép, új illúzióvilágokat építhetünk benne a meglévő uncsi helyett, egyedül, vagy éppen az ehhez mellénk szegődő, velünk együtt homokozni akaró barátainkkal, ismerőseinkkel.
A homokozó remek terep arra is, hogy tutisták módjára, bármiféle ütődéstől való félelem nélkül gyakorolhassunk benne extra mutatványokat, produkciókat: lehet például bukfencezni, kézen állni, cigánykerekezni, vagy éppen földre teríteni bosszantó cimboráinkat, amiket amúgy, kemény, szilárd talajon, esetleg betonon, semmiképp nem mernénk kipróbálni.
(figyelmeztetés: hosszas homokozóban való tartózkodás, illúzióvilágunk elhagyása után, átmenetileg ízületeinknek megterhelő lehet a kemény talajon járás, mozgás, és, ha nem lépkedünk körültekintően ezen a homokozón kívüli, mára meglehetősen rideg, szilárd anyagszerkezetűvé vált terepen, akár meg is üthetjük magunkat esetenként)

Csúszda:
Olyan mászóka, aminek csúcsáról megdöbbentően gyorsan tudunk felforrósodott popónkkal a földhöz csapódni. Méghozzá önszántunkból. Felmászunk, hogy fenékre eshessünk. Ennyi.
Javasolt ehhez a részhez a mászókát újraolvasni…
(figyelmeztetés: nincs. Mivel ezt a játékot mi választjuk, mindig, és roppant mód szeretjük és élvezzük is, úgy tűnik. Amikor pedig már nem, akkor meg egyszerűen nem mászunk többet csúszdára)

Mérleghinta:
Na, megint egy fel-le… csakhogy itt valakinek kötelező lent, a mélyben lennie ahhoz, hogy mi legyünk fent. Ez az ára a fentemnek. Vagy, amikor önként vállalom a lentet azért, hogy a másik élvezkedhessen fent. Annak meg az lehet az ára, hogy magamat megerőltetve, kínlódva tartom őt a magasban. Emlékszel? Te is játszottad azt a mérleghintán, hogy egyszer te tartottál ki hosszan, lent erősen nyomva, súlyozva, hogy a társad vidáman időzhessen odafent, majd fordítva? …
(figyelmeztetés: ha megunja, megelégeli az, aki lent van, és lepattan egy váratlan pillanatban a mérleghintáról… na, az nagyon tud fájni annak, aki addig fent volt)

Van még persze fű, meg focipálya a csapatjátékokhoz, és bizonyára egyéb játékok is, amik eszedbe jutnak azok mellett, amiket megemlítettem. De. Van még egy, amit megtalálunk a játszótereken, és fontos:

A Pad… ahol mindig ücsörög egy-két bölcs öreg, akik szívesen segítenek – tanáccsal, jó szóval, buksi simikkel, tapasztalatokkal, szeretettel, figyelemmel -, amikor elakadunk, megfáradunk, megsérülünk vagy csupán csak elbizonytalanodunk.

Szóval életJÁTSZÓtér.

Az van nekünk, jókora, hatalmas, színes, izgalmas, csudaszép… játsszunk hát, játssz, szórakozva, élvezve, benne – ÉLETET!

:-)

részlet az ‘ÉLET A SZERETET FREKVENCIÁJÁN’ című könyvből ->> https://totheszter.info/konyv/