Egészen közel hajoltam hozzá, értettem és csodáltam a virágon a páragyöngyös, finoman kifeszített pókhálót, a kusza rendet, amit meg-megcsillantott a reggeli napsugár, így vezetve, csúsztatva magát ébredező lelkemig az őszi fény, ez az alacsonyan, föld mentén érkező, mosolyt dúdoló, narancsszínű simogatás… én pedig ebben a lomha, megnyújtott pillanatban alaposan megmártóztam, hogy aztán belőle továbbmozdulva, lengve, a most már létezésemből világba áradó narancsmosoly tölthesse meg a magukat üresnek vélő külső-belső tereket, a homályos, mélyben megbúvó, magányt hitt üregeket, amik így már tovább… másokra, réseikbe, szívükbe áradhatnak szelíden, derűsen… csendben vagy éppen dúdolva.

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/