Írtam ma egy bejegyzést ->> https://totheszter.info/2019/07/30/bunos-buntudat/

Nem a Kenderesi-ügy kapcsán, hanem egy régi jegyzetem olvasgatása nyomán. Nem tudtam, mi megy az interneten mindeközben. Kaptam egy nem értő telefont, amiből kiderülhetett az éppen zajló mögöttes, és ehhez kapcsolódva beszélgethettünk a témámról. Úgy érzem, e konkrét eset megkívánja részemről is a példával alátámasztást, megteszem hát, részekre aprítva az említett írásomat:

„Mindannyian terhelve vagyunk a bűntudattal. Mintha örökre belénk ette volna magát, ősidők óta vonszoljuk, cipeljük magunkban, magunkkal, és mint a hógolyó, amikor görgetni kezdjük, egyre és egyre hatalmasabbá növekszik. Amitől úgy akarunk szabadulni, hogy folyamatosan vádaskodunk, ítélkezünk… sajnos, legtöbbször csupán mások irányába. Megfeledkezve az alapról, miszerint az egyénben születik, az egyéntől indul a változás.

Megbélyegzők, gyűlölködők, széthúzók lettünk. El- és befogadás, megértés mentes, szürke, fénytelen ‘szeretetlenség-zónát’ kialakítva. Szanaszét szakadva…”

Jellemzővé vált internetes felületeken a gyűlölködés, szidalmazás, minősítés, bírálás, ítélkezés… ezek minden esetben azt mutatják számomra, hogy mennyien küzdenek az egyéni életük ilyen-olyan történései, helyzetei által bennük keletkezett és hordozott, feldolgozatlan bűntudattal. Aminek elfedésére szokás a mások felett való pálcatörés alkalmazása. Ez pedig eltávolít, szétszakít. Kicsiben és nagyban.

„Az embert minősítjük, ítéljük meg és el, rá mutogatunk vadul, róla beszélünk (hogy milyen), miközben valójában a tett az, amivel (vagy aminek következményeivel) nem tudunk azonosulni. Ami pedig kizárólag rólunk mesél, önmagunkra mutat. És pont erről a bennünk zajlóról, felszínre emelkedni vágyóról volna jó beszélgetni a bírált tettek mentén, megosztva egyéni érzéseket, gondolatokat, összekapcsolódva… ez hosszútávon is eredményt hozhatna: szeretet-alapú EGYséget.”

Itt jön a Kenderesi-ügy.

Miközben ez a történés, cselekedet lényeges, globális problémát, feladatot emelt felszínre, az elveszejtődik a minősítésekben, ítélkezésben, hiszen az emberrel foglalkozunk, nem pedig a tettel. Pedig attól, hogy Kenderesi Tamást ilyennek-olyannak minősítjük, még nem jutunk előbbre. Az, hogy ő milyen, mit tanult mindebből, milyenné válik, fejlődik-e általa, az az ő dolga, övé. Ám, ha tömegesen azzal foglalkoznánk, amire a kialakult helyzet mutat, akkor elégedetten lépegethetnénk egy kellemesebb jövő irányába.

Mire mutat az adott eset?

Arra, hogy ennek a fiatalembernek fogalma nincs arról, hogy mi tartozik a zaklatás címszó alá. Nem azért mondja, hogy elutasítja a zaklatás vádját, mert hülye, szemét, velejéig romlott, stb. Hanem azért, mert ő valóban úgy gondolja, hogy nem követett el bűnt. És úgy gondolom, hogy hozzá hasonlóan (e korosztálytól innen és onnan) rengetegen vannak még így. Na, erről kellene ennek az ügynek kapcsán beszélgetni, felelősséget vállalva azért, hogy mindez az egyéninél sokkal nagyobb problémára, hiányosságra világít rá. Arról kellene most hozzáértőknek írni (és ezt sokaknak megosztani), hogy mi is valójában a szexuális zaklatás. Beszélgetni erről, hiszen kiderülhetett, mennyi félreértés fakad a tudatlanságból. Hangsúlyosan felhívni lányok figyelmét arra, hogy jogukban áll a zaklatott lányhoz hasonlóan segítséget hívni. És a téma szakértői minden bizonnyal sok egyéb, nagyon fontos tudnivalót sorakoztatnának még itt fel. Kérem, tegyék! Segítsenek…

Ez a mostani óriási lehetőség tisztába tenni fogalmakat, közelebb hozni férfit és nőt megértésekben. Amennyiben a tettel foglalkozunk, nem pedig az emberrel.

És kicsiben, magánéletben is a témáról beszélgetni. Például nekem, három fiú édesanyjának, igenis kötelességem egyéni szintemre hozni a történteket, és főleg a legkisebb, kamasz fiammal leülni beszélgetni minderről. Többek között a tiszteletről. A másik nem (a ‘nem’ szó mindkét értelmében) tiszteletéről.

Kenderesi Tamás úgy gondolom (remélem), megtanulhatta. Komoly pofán csapás, szembesülés, büntetések árán. És most rajtunk a sor, mihez kezdünk a lehetőséggel, ami a tette nyomán érkezett. Ha nem tanulunk belőle, akkor velünk marad az árnyéka, ami a jövőben újra és újra takarni fogja a fényünket. Egység helyett növekszik a szétszakadottság.