Fura napok… rendre megérkezik az eső, többnyire viharral – széllel, mennydörgéssel, jéggel… de nem itt. Én csak figyelem a horizontot, hallom a dörgést, látom a fátylat, ami a távoli tájra ereszkedik, látom, ahogy körbenyaldossa az eső a környező dombokat… de itt semmi.

A házunkkal szomszédos erdő lakói úgy zsibongnak, ugrabugrálnak, csivitelnek, jönnek-mennek, mintha nem létezne egy olyan más-világ a szomszédságukban, amiben ugyanebben a pillanatban némán hajtják szárnyuk alá fejüket a madarak, odú mélyére bújik a mókus, utcákon virágok helyett esernyők nyílnak, emberek lámpát gyújtanak lakásokban és irodákban a hirtelen kélt délutáni sötétségben… talán csak az égi robajtól remegősre riadt Sherlock kuttyunk bemenekülése jelezhetné a vihar felénk tartó irányát, de nem, még az sem… azt hiszem, a dörgés idáig nyújtózó, kertünkben lomhán alászálló, elhalkuló mormogása csupán remek indok számára, hogy lábamhoz simulhasson pár nyugalmas percre, mielőtt visszatér a gyíkok kergetéséhez.

Fura napok… villámok cikáznak, embert és állatot riogatnak, de nem itt, körülöttem és bennem… behunyom a szemem: ragyogás… kinyitom a szemem: ragyogás… amolyan derűs-napos, finom-puha, békés-nyugalmas látomás… világból kiszakadottság?… nem… inkább csupán egy párhuzamos valóság.

Pillanatnyi – viharok által megtámasztott – dimenzió- és lépésütemváltás.

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/