Az örvény fénybe ránt

Azt látom, hallom, tapasztalom, hogy sokunknak okoz nehézséget az elmúlt és mostani időszak. Különböző életterületeken érezhetjük mélyponton, sötétben tapogatózva, iránytalannak, bizonytalannak a helyzetünket, merülünk, fáradunk, s tenni bármit, ‘megjavítani’ akarjuk azt. Miféle hatások következménye ez? Bolygók? Csillagok? Nem számít. Csupán a benne rejlő lehetőség.

Többektől hallom, hogy ilyen nehéz, ilyen fájdalmas, ilyen mély még soha nem volt. Erre szoktam azt mondani, hogy olyan ez, mint a szülésnél a fájások. Mindegyiknél azt érezzük, hogy huhhh, ennyire még soha nem fájt, ilyen erős még egyik sem volt, nem bírom ki, nem bírom tovább, aztán varázsütésre eltűnik, semmivé válik a fájdalom, túléltük, sőt, a következő pillanatban már nem is emlékezünk rá. És ezért aztán meglep, szinte váratlan erővel csap le ránk pár perc múlva, persze, a következő érkezése… :) És, éppúgy, mint a mélypontjaink esetén, ezek a fájdalmak elkerülhetetlenül fontosak a születéshez… új születik… gyerek, anya, apa… új. Addig ismeretlen.

Sötét éjszakákat, mélypontokat sokszor élünk meg életünk során. Gebedve ellenkezhetünk, kapálózhatunk, akarhatunk kijutni a fényre, de minél inkább kapálózunk, akarunk, annál mélyebbre kerülünk, ráadásul halálosan kifáradunk, kimerülünk. Az ilyen időszakunkban azonban éppen arra van lehetőségünk – ha figyelmesek vagyunk, és nem az óriási ellenkezéssel vagyunk elfoglalva -, hogy jobban láthassuk, átláthassuk, megláthassuk magunkat.

Akkor tudunk kikeveredni a fényre gyorsabban, ha elfogadjuk, hogy ez most egy ilyen időszak, s nem félünk mélyébe merülni.

Az örvény képe, viselkedése, működése, s az abban való túlélés jutott eszembe.

Nem tudom, ragadott-e már el téged örvény, de biztosan tudod, hogy nem szabad, tilos felfelé, a felszín felé, a fény felé törekedni, mert az akár halálos is lehet. Ösztönösen a fény felé kapálózunk, taposunk, mert félünk a mélységtől, félünk az iszonyú erőtől, ami leránt, félünk a levegő hiányától, félünk a sötétségtől. Pedig az a szabadulásunk, s az életben maradásunk egyetlen útja, módja, ha megengedjük, elengedjük, átengedjük, magunkat, nem ellenkezünk, hadd rántson mélybe, hadd legyen sötét, hadd fogyjon a levegő, miközben legbelül tudjuk, bizonyosságunk, hogy bár racionálisan megmagyarázhatatlan, mégis az a mély, halálosnak tűnő sötétség vezet a fény, az élet felé.
Hiszen, ha hagyjuk magunkat, s az örvény leránt a legaljára, azt tapasztalhatjuk, hogy ott elenged bennünket. S akkor ott nincs más dolgunk, mint fenékre huppanásunk után egy apró mozdulatot jobbra megtenni, s onnan már mi irányítjuk, kijutottunk, haladhatunk… megújulva.

Egyetlen hely van tehát, ahol tehetünk, mozdulhatunk: a legeslegalján.
Hogy mozdulunk-e, az rajtunk múlik. De itt már tehetjük, megtehetjük.
S hogy hová? Az irányt itt már a fény mutatja.

Az ilyen nehéz időszakok ugyanígy, mint az örvény: elpusztíthatnak vagy újba vezethetnek.
Én döntöm el.

(ÉLET A SZERETET FREKVENCIÁJÁN)


 

könyvek -> https://totheszter.info/konyv/

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.