…nem csupán azért, mert amolyan igazi varázsló (néhány óra alatt képes fehér tisztaságával elfedni mindazt, mit szem látni már nem bír, nem akar), hanem azért is, mert újra és újra előhozza a bennem lakozó gyermeket.

A ma reggeli hóesést csodálva azon agyalogtam, vajon miért mondják, hogy depresszióssá tehet ez az évszak, miközben épp az ellenkezőjére ad lehetőséget: játszhatunk, önfeledten, Életet… ahogy tettük azt gyerekkorunkban, felelőtlenül ide-odacsusszanva, felhőtlen létben, igaz-tiszta-fehérségünkben eggyé válva földdel, éggel, a teret és embert megtöltő nevetésünk által pedig egymással.

Szeretem a havat… és benne például a hóember-építő gyermeki magamat. Minden évben felszínre engedem belőlem. Idén is megtettem, ám kissé nehéz feladatnak bizonyult az építkezés, mert a nagy hideg miatt nem akartak összeállni a pelyhek, a sokadik próbálkozásra csak, de végül sikerült. A fagyot felváltó melegfront miatt nem sokáig ácsorgott főhelyen a kertben, viszont igazán helyes hópofa lett, és rövid életének minden pillanatában mosolyt csalt kuttyunk és a hozzánk érkezők arcára, és persze, a miénkre is.

Hógolyózni is szeretek. Úgy igazán, hajítva, aztán menekülve sikongatva. Jófajta golyót gyúrni természetesen – ahogy azt gyerekként jól megtanultam – kizárólag kesztyű nélkül lehet. Szeretem, amikor hazatérve a játékból, a meleg víz alá tartva sajogva-zsibogva oldódnak megfagyott ujjaim. Annyira odavagyok ezekért a hideg gömbökért, hogy néhányat „elmentettem” nyárra. Van, aki például zöldborsót tárol a mélyhűtőben vagy spenótot, nálunk is fellelhetőek ezek… közvetlenül a hógolyók mellett. Mert jön még kutyára dér, aztán meg télre nyár (és hasonlók), s azt gondolom, jó az, ha 30 fokban, amikor mondjuk épp erre jársz, én előkapom a fagyasztóból, jól megdobállak, s te menekülhetsz sikongatva, kacagva… :-)

Ha hó, akkor csúszkálás… csúcs érzés, korlátlanság, szabadság. Eszembe jut, amikor anno (lehettem kábé 10 éves), kaptam a szüleimtől egy szegedi papucsot. Olyan igazán nagyonszépronda volt, dugdostam is rendesen, hogy ne lássam, és más se. Viszont! Ellentétben az addig általam ismert példányokkal, ennek telitalpa volt, ráadásul tükrösima, műanyag. És ugyebár a parkolóban minden évben megrendezett „kicsúsziklegmesszebbre” versenyen annak volt esélye, aki az ügyessége mellett különleges lábbelivel is rendelkezett erre a célra. Mi nyertünk. Én és a szegedi papucs. Természetesen. Nehézséget csupán az okozott, hogyan csempésszem le észrevétlenül a kabátzsebemben délutánonként. Megoldottam. Ezt is. Hmmm… most, hogy eszembe jutott az akkori élmény, elgondolkoztam: vajon lehet-e még kapni olyan csodapapucsot? Mindenképpen utánanézek… végülis jelenleg dombtetőn élünk, szerintem esélyes, hogy megdönthetem pár méterrel a régi rekordomat.

…

Miért mesélem mindezeket most? Mert itt a hétvége… és én úgy szeretném, ha a téli lelkizést, szürkülést, befelé fordulást, magánykodást felváltaná a gyermeki-együtt-lét, a játék, nevetés… a pillanat élvezetének megélése.

Ehhez néha elég egy kis kreativitás… két évvel ezelőtt mi például a férjemmel jégpályát építettünk a havas kertünkben… meg is örökítettük, íme, megosztom szeretettel, hátha kedvet kapsz te is hozzá… a nevetéshez, játékhoz… a télhez :-):