2016. július 20-án írtam:

Rozsdással és a természettel ébredezem többnyire, az elengedhetetlen, napindító kávé kortyolgatása közben mellém telepszik, s álmos pislogások közepette hagyja, hogy megkezdődjön egy újabb, még ismeretlen nap. Ilyenkor csend van. Nem nagyon szólunk egymáshoz. Csupán vagyunk. Érezve, kapcsolódva, az álom még kicsit bent tart, magunkban, de már kifelé készülődve, egymásra, világra nyiladozva.

Figyelgettem így, ebben, Rozsdást ma reggel… ki is ő, úgy igazán, valójában?

Mondanám, hogy a kutyánk, de nem mondhatom. Ahogy ő sem mondhatja, hogy én az ő embere vagyok. Bár, szerintem, eszébe sem jut, hogy bármilyen birtokviszony mentén tekintsen magára, rám vagy mindazokra, akikkel egy fedél alatt éli mindennapjait. Igyekszem hát én is kerülni az efféle meghatározást.

Rozsdás – ha fizikai megnyilvánulása alapján mindenképpen be akarom sorolni valahová – kutya. Magyar vizsla. Férfi. Jövő hónapban 9 éves lesz. Ezek a tények.

És ami a tényeken túl van?

Nincs például pedigréje. Egy sima, egyszerű, falusi vizslapár szerelméből született, annak ellenére, hogy a ‘gazdák’ anno mindent megtettek azért, hogy ez ne történhessen meg. Szerelemgyerek, tehát.

Sokan voltak tesók, s mivel nem voltak a pajtában számukra megfelelő körülmények a cseperedéshez, ezért korán, nagyon piciként, mindössze hat hetesen kellett elhoznunk, hogy élhessen. Olyan szinten volt tele bolhával, hogy ölemben tartva azt láttam, miközben ő mélyen alszik, a bőre külön életet él, ráadásul meglehetősen mozgalmasat.

Ezen a napon döntött úgy, hogy ő, biza, hozzánk költözik. Mellénk szegődik társnak utunkon. Bár, lehet, hogy ő azt gondolta, gondolja, mi szegődtünk őmellé. Nem tudom. Soha nem beszélt erről. Meglátott, odaszaladt, és maradt. Hozzánk költözött.

Mesélhetnék most hosszasan a kilenc év ilyen-olyan történéseiről, a rengeteg közös élményről, de nem fogok. Most csupán őt figyelem…

Nem látszik rajta a kora. Sem a testén, sem a lelkén. Ugyanolyan kamaszszerű, mint annak idején volt. Izmai a helyükön, szőre nem fehérlik, csak kicsit talán megfakult időközben. Megmaradt lélekben gyereknek. Ennek minden jellemzőjével együtt. Nyitott, kíváncsi, szeleburdi, felelőtlen. Nevelhetetlennek tűnik, de ezt sem tudom igazából, hiszen soha nem próbáltuk. Mármint nevelni őt. Még az is lehet, hogy nevelhető… mindenesetre abszolút neveletlen.

És félős is. Élete egyetlen hőstette az volt, amikor pár hetesen legyőzte a plüssoroszlánt. A hős. A bátor. A nagy vadász. Na, ez volt minden, ami valahol sejtette, hogy ő amolyan vadászkutya. Betojik a zörgő zacsitól, siklótól, gyíktól, de a legnagyobb sokkot egy földigiliszta okozta neki azzal, hogy megmozdult.
Sebaj… parádés vadász amúgy sem lehetett volna belőle, mert van egy születési rendellenessége, ami meggátolja ebben: a felső állkapcsa mintegy három-négy centivel hosszabb, mint az alsó. Vagyis, erőteljesen ‘pókharapó’ édesem, így még a teniszlabdát is nehézség a szájában hurcibálnia.

Azt szokták mondani, hogy a kutya védi a birtokát. Az lehet. De Rozsdás tutira nem. Ő inkább beinvitál bárkit. Múltkor például egy golden retrievernek megmutatta, hol talál rést a kerítésen, hogy együtt tudjanak a kertben rohangálni. Meg ajándékot (a kedvenc játékát) visz a vadidegeneknek is. Ha a házba belép valaki, tökmindegy, hogy életében nem találkozott vele, papucsot visz neki. !? :) ‘Gyere be, érezd otthon magad, ide is költözhetsz, ha akarsz…’

Közvetlenül erdő mellett lakunk. Jönnek-mennek a vadak. Ezt onnan tudhatjuk, hogy az utca összes kutyája jelez, amikor elhalad a közelben például egy róka, üvöltenek torkuk szakadtából. Rozsdás meg néz ‘nemértemmitörténik’ fejével, csendben, maximum a fülebotját kissé megmozdítva.
Szóval, nem egy házőrző típus. Vagyis, az sem.

Viszont jól tájékozódik. A konyhában meg a hűtőszekrényben. Na jó, az eldugott játékát is bárhol kiszimatolja. Ebben valóságos zseni. És abban is, hogy már messziről megérzi, ha Marci hazafelé közeledik. És tud mély hangon, haragosan is ugatni, ha valaki elsétál a ház előtt. Egészen félelmetesnek hat ilyenkor, bár, mi tudjuk, hogy csak viccel. És nagyon tud szeretni. Na, ennek mértékét és mibenlétét nem tudom leírni szavakkal. Talán annyit, hogy ha betérsz hozzánk, hozzászólsz, megsimogatod, pillanatok alatt elhiteti veled, hogy te vagy az egyetlen ember a földkerekségen, akit szeretni lehet. De úgy… igazán.

Rozsdás döntésképtelen is. Soha nem tudja, mikor mit akarjon. Ha kint van, be akar jönni. Ha bent van, ki akar menni. Egész nap… ki, be, ki, be. Megállás nélkül.
Pontosítok. Nagyon is tudja, mit akar: mindig velünk lenni.

Rozsdás… ő… és én figyelem.
Elöntenek az érzelmek. Egyszerűen: SZERETEM!
Esetlen, ügyetlen, beszari, neveletlen, ilyen, olyan – tökéletesen tökéletlen, tökéletlenül tökéletes… maga a megtestesült egyediség, Rozsdás, az igazi, a megismételhetetlen, világraszóló csoda.

Édesdrága tündérbogár… Rozsdás.
Köszönöm, hogy VAGY!

😍

Ma… :

2018. december 9., vasárnap reggel… Rozsdás elaludt… édesdrága tündérbogár… köszönöm, hogy voltál.