Sokszor beszélek, írok arról, hogy a külvilág tükörként funkcionál belső működéseinket illetően.

Hálásak lehetünk például társunknak, gyerekünknek, szüleinknek, s ha szerencsénk van, akkor igaz barátunknak, hiszen a legtisztább (ugyanakkor legnehezebb) tükröket ők tartják elénk. Mélyükre nézve felfedhetjük lefojtott, látni nem kívánt, elutasított részeinket is, remekül tudunk tájékozódni, felfedezni, irányt váltani a segítségükkel.

Megeshet, hogy elsőre torznak véljük mindazt, amire a tükröződésben eszmélünk, esetleg elkapjuk tekintetünket, kiakadunk, elfordítjuk fejünket, hanyatt-homlok elmenekülünk, mert látni sem bírjuk, nem hogy befogadni az elénk tárt képet… de… tudva, hogy minden értünk van, a teljesedésünk folyamatát támogatva – még az is, amit a tükörbe nézve megpillantunk –, jó, ha maradunk, tovább mélyülünk a tükör mutatta színek, formák, érzések, gondolatok tengerében, alámerülve, megfürdőzve, érteni, megérteni kívánva, egészen addig, míg a felszín háborgása alábbhagy, megnyugszik, a girbe-gurba vonalak kiegyenesednek, a kontúrok egyértelművé válnak, mi ekkor könnyedén magasba emelkedhetünk, kicsit eltávolodva, fentről tekinthetünk rá… és a kép ekkor már beszélni tud, teljes egészében felfedve lényegét, elmondva, mutatva lelkünknek, hogy eddig hol, miben ferdítettünk, torzítottunk.

Szeressük hát tükreinket… legyünk hálásak a létezésükért, bármilyen is a kép.

Valóságunk a formán túl van…

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/