Kaptam egy kétségbeesett telefonhívást délután, amiben a hívó elpanaszolta, hogy bár látja, hogy ugyanúgy rosszul reagál a párjával való konfliktusok esetén, mint eddig, mégsem képes változtatni.

Az első legfontosabb: nincs olyan, hogy „rosszul”. Reakció VAN, olyan, amilyen, okkal olyan, amilyen, ha elkezdem minősíteni, azzal csak magamat értékelem, többnyire leértékelem.

A másik, hogy nem lehet „ugyanúgy”. Lehet hasonló, hajazhat rá, de semmiképpen nem ugyanolyan, ugyanúgy. Sem a helyzet, sem a szereplők, sem a konfliktus, sem a benne generálódó érzelmek, sem a reakció. Jó észrevenni ilyenkor, hogy mi lett másmilyen, máshogyan, mint legutóbb…

A harmadik: „mégsem képes változtatni”. Erre én azt mondom, azért, mert még ragaszkodni akar a régi, jól bevált, mostanra szokássá alakult működéshez. Amire, természetesen, válasza a heves tiltakozás, mégis, fontos ezt látni, először rálátni, majd belátni.

A negyedik pedig: nagyon örülök, boldog vagyok, hurrá, hurrá, óriási eredmény, hogy már LÁTJA. :-) Talán még csak utólag, de ebből az következik, hogy hamarosan már benne a pillanatban, a konfliktus közepén is látni fogja, mit csinál. És akkor már tudja majd, végre, nem azonosítani magát a cselekedeteivel, hanem nyakon csípni függősége általi mozgatórugóit. Ebből pedig a változás megindulhat. (Fontos: nem a változtatás, mert a változtatás az mindig akarás alapú, aminek következménye a még jobban beletekeredés, hanem a változás indul, a rálátás és megengedés nyomán.)

Van úgy, hogy egy bizonyos lélekállapotot rögzítünk (fixálunk). Ami aztán idővel viselkedésformává alakul. Vagyis, az egy adott pillanatban, egy bizonyos esemény, történés hatására felbukkanó érzés mentén kezdünk el működni, ez az érzés általános állapotunkká válik, hozzáragadunk (nem az érzés tapad hozzánk, hanem fordítva, az elménk kapaszkodik utána, s erősen megmarkolva a jelenben tartja), s mire észbe kaphatnánk, már úgy uralja életünket, mint bármilyen jól ismert függőség, mint például az alkoholizmus. Így érdemes rátekinteni is.

Szokás… nem “rossz szokás”, mert akkor a “rossz reakció”-hoz hasonlóan minősítünk, elítélünk (leginkább önmagunkat), ennek következményeképpen ellenfeszülünk, megtagadunk, ami által pedig még jobban hozzákötjük magunkat… szóval szokás. Sima szokás. Automatizmus.

Például, ilyen – a múltban gyökerező – automatizmus lehet, hogy konfliktus esetén nem a megszokott stílusban nyilvánul meg valaki, hanem az alapjától idegen módon elkezd „csúnya” szavakat használni (fröcsögni) a másikra. Ahogy az alkoholizmusnál, itt is szükséges tudatosan részt venni a folyamatban. Vagyis, ha tudatos vagyok, akkor észreveszem, hogy a kezem automatikusan megindul a pohár irányába, és lehetőségem van a pillanatban változtatni. Észreveszem, hogy alpári stílus kezdett kiömleni belőlem, és lehetőségem van a pillanatban a másképpenre. És kizárólag a pillanatban van erre lehetőségem, semmikor máskor.

Amikor rálátunk arra, hogy beleragadtunk egy ilyen szokás félébe, érdemes megnézni (vállalva a ‘melós’ részét), hogy a szokás által ébredő érzelmek, érzések honnan, miből fakadnak, miért van rá szükségünk? Mi lapul a mélyben? A mélyünkben. Mi is például az ingerültségünk valódi oka? Biztosan nem a másik. Ezt tudhatjuk. Magunkban érdemes hát körülnézni. Ezt követheti a tudatosság a jelen pillanatban. Vagyis a most, másképpen.
…

Létezik egy meglehetősen gyakori ilyen típusú szokás:
az állandósult boldogtalanság…

Lehet. MOST. Másképpen.

Személyes találkozás -> https://totheszter.info/talalkozasprogramok/