Az ember – mindegy hány éves épp – akkor válik felnőtté, amikor megérti, hogy életének történései, helyzetei, fizikai léte, szereplői (vagyis a világa) kizárólag egyéni lélekállapotának kivetülései. Ebből a mély alapmegértésből szemlélődve és mozdulva aztán már soha többet nem lesz képes okolni, hibáztatni másokat, nem kívülről vár megoldást, hanem behúzva a felelősséget, vállalja és teszi az éppen aktuális (a helyzetek, szereplők, fizikai lét által megmutatódott) feladatát… önmagáért, önnön tiszta, igaz teljességéért, boldogságáért. Amíg ez nem történik meg, addig csupán gyermeteg módon – riadtan, dacosan, esetleg nemtörődöm módon vagy éppen dühösen – sodródik, csapódik ide-oda illúziói közepette, miközben fakardjával látszat-egyensúlyért hadonászva sebeket ejt a körülötte létezőkön, és ráadásul a sajátjait megsokszorozza, tovább mélyíti.

Életünk harmonikus, nyugalmas – a világunk tükrében is – kiegyensúlyozott, egyre inkább kiteljesedő, boldogító működése annak a függvénye, hogy mennyire értjük és éljük a tézist, miszerint „ahogy bent, úgy kint”. Megéri (befelé indulásból) felnőni… a feladathoz.

Befelé induláshoz, megértésekhez, ‘felnövéshez’ ajánlom az ‘ÉLET A SZERETET FREKVENCIÁJÁN’ című könyvet -> https://totheszter.info/elet-a-szeretet-frekvenciajan/