Az ugrás

A pillanattal, benne a változással egy ütemre lépni – ennyi a dolgunk… és néha bizony ugrani szükséges. Tudhatjuk, mert erre biztat, ehhez segít hozzá a jelenben formálódó és tiszta irányt mutató kép, helyzet, érzés, esemény, teljes külső környezetünk, benne emberek, akik így vagy úgy az életünk részei (talán újonnan érkezésük vagy éppen pont az eltávolodásuk által jelezve a változás sürgető igényét).

Megmutatja, egyértelműsít, feszít, szinte kikényszerít: lépkedés helyett itt ugrás… van. Még ha rettegünk is, még ha nem is érezzük biztonságosnak, még ha kiszámíthatatlan, előre nem látható, ismeretlen is számunkra a lehetséges megérkezési pont. És persze ellenállhatunk, dacosan lecövekelhetünk, akár mozdulást imitálva egy helyben is járhatunk, morogva, cammogva vissza is fordulhatunk, mi döntésünk, választásunk… ekkor azonban marad a feszülés, elégedetlenség, zavarodottság, boldogtalanság. Marad és növekszik.

Ugrani jó. Ám a bizalom elengedhetetlen hozzá. Bízni mindabban, hogy ami épp megmutatódik, az értünk és nem ellenünk olyan, amilyen. Bízni abban, hogy az elrugaszkodásunk nyomán a számunkra tökéletes megérkezési ponton találjuk majd magunkat, biztonságban megérkezve. A legfontosabb azonban: bízni önmagunkban… hogy pontosan felfogjuk a kívülről érkező iránymutatást (szavakat, képeket, érzéseket), amik a mozdulásunk szükségességére hívják fel a figyelmünket, és bízni abban, hogy képesek vagyunk ezt itt és most megugrani. És…

…mindig van valaki, aki hitével, bizalmával, szeretetével irányunkba, stabilan állva a hátterünkben támaszt minket, erőt ad, hogy lendülni tudjunk.

A képen Marci fiam…. ugrott. Én – aprócska pont a vízben – figyeltem őt. Éreztem, felnézve a számomra szörnyű magasságban sziklaszélre kiálló gyerekemre, hogy elhatalmasodik rajtam a rettegés. Rövid ideig tartott. Addig, amíg meg nem értettem, hogy ez az én saját félelmem, magasságtól, sziklától, alattam a tenger titokzatos és felfoghatatlan mélységétől… de leginkább az ugrástól. Így szólt ez az ugrás rólam, nekem is. Mesterem a gyermekem… igen, megint tanulhattam tőle. Bátorságot, bizalmat, hitet. Önmagamban.

(Amikor a vízben mellém érkezett, kíváncsian, izgatottan kérdeztem tőle: „Mondd, meséld el részletesen, milyen érzés ekkora magasságból leugrani?” Válasza könnyed, nyugodt, nevetős volt: „Menj, ugorj le és megtudod.” … …)

 

(Elrugaszkodáshoz javaslom a 417 hz frekvenciát.)

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.