Kaptam egy cserepet, úgy három éve, édesanyámtól. Benne jelentéktelenül meredező kaktuszágak, azt mondta: „majd gyökeret eresztenek, s meglátod, kislányom, mi… csoda lesz belőle”. Elmesélte azt is, hogyan kell öntöznöm és átteleltetnem, meg hogy hát kaktusz, amolyan kis igényű, kevéske víz, némi forróság, tűri, viseli, sőt, szereti, szóval nyugodtan érheti a nap szüntelenül, elvan ő, majd meglátom, mi… csoda lesz belőle. Én meg bízom édesanyámban, bár, elnézve ezeket a girbe-gurba, félig száradt ágakat, még a kaktuszt sem véltem felfedezni bennük, nem hogy elképzelni tudtam volna a mi… csodát.

De.

Bíztam, és öntöztem, és teleltettem, és semmi… majd bíztam, és öntöztem, és teleltettem, és semmi… idén tavasszal, cseppet sem türelmetlenül, kaktusz-zártságát átérezve, megértve és megengedve, leültem elé, és jól elbeszélgettem vele, mondván, hogy bár képem nincs arról, hogy mi… csoda, de pontosan érzem, tudom, hogy valami lényegi lételeme lapul meg a mélyében, félénk láthatatlanságában arra várva, hogy majd… az éppen tökéletes pillanatban felszínre emelkedhessen, s világba tárhassa őcsodaságát, immár teljes valóságában… és bíztam, és öntöztem, és suttogtam neki… és ő suttogott nekem.

…

Az éppen tökéletes pillanat pedig tegnap, kora este érkezett el, egy hintaágyban ringatózós, mély megértéseket eredményező beszélgetésbe kedvesen belemosolyogva, egy váratlanul betoppanó barát mennyei süti-ajándékának kíséretében… amolyan háromszólamú, magába ölelő szeretet-dallammá csodásítva így a létezést.

…

Hát, íme… mi… csoda… köszönöm, ezt is, édesanyámnak is… :-):