Van, hogy megelégszünk a töredékével annak, amire vágyunk. Apró morzsáival mindannak, amiről tudjuk (mert mélyünkben pontosan érezzük), hogy a teljességünket hozhatná meg, amiben pedig boldogságunk lehetősége rejlik. De mi inkább megelégszünk néhány finom morzsával. S persze, roppant mód csodálkozunk, hogy folyamatosan éhesek vagyunk.

Van, hogy valaki úgy dönt, elvan a töredék darabkákkal. Akár egy egész életen át. És semmi baj nincs ezzel, ha ő úgy érzi, erre van szüksége. Csakhogy. Sokszor azért választjuk a hamis megelégedettséget, a félig-meddig jóllakottságot, mert vagy el sem tudjuk képzelni, hogy ‘full’-osan is üzemelhetünk, vagy nem merjük a teljességet beengedni – a régmúlt csalódásait alapul véve egy újabb kudarctól félve, vagy roppant mód félünk a magánytól, vagy (és legtöbbször) az ismeretlentől, ami ebben az esetben nem más, mint a boldogságunk.

Az ismeretlentől való félelem pedig az egyetlen valós félelmünk. (Ezért aztán érdemes jól komolyan venni.) Hát persze, hogy beindul a rettegés, ha a közelébe kerülünk… teljesség, boldogság… mi az, nem ismerem… torokszorító, gyomrot feszítő, lábremegős, megbénító.

…

Nem kell, hogy megelégedjünk a részlegességgel. Hiszen mind teljességre, vagyis boldogságra születtünk. Bármennyire is kapálózik ellene az elménk, s talál ki parádésan fortélyos elkerülő hadműveleteket, szór ilyen-olyan morzsákat elénk. Ne érjük be kevesebbel a Boldogságnál…

(részlet a szerkesztés alatt álló “tótheszter: PILLANATPERCEK” című könyvből)