Szabadság és harc. A két fogalom teljes mértékben üti egymást.

Olyan ez, mint a matekban… összeadunk plusz egyet és mínusz egyet… nulla. És erről eszembe jut, amikor legidősebb fiam pici volt, kábé három éves. Mindig számolósat akart játszani, feladványokkal kellett szórakoztatnom séta közben, buszon utazva, reggeli közben, elalvás előtt. Egyszer így szólt a feladat: „Van három almád. Odaadsz egyet a Maminak, egyet a Papinak, egyet a barátodnak a homokozóban. Mennyi marad neked?” Szinte még csak sóhajként lebegett bennem a mondatvégi kérdőjel, amikor dühös válasza elém robbant: „Anya, ez nem jó feladat! Nekem nem marad semmi. Mondj másikat!” – A feladványom tényleg kiakasztotta (pedig soha nem volt jellemző rá az irigység, mindenét megosztotta másokkal). Kis teste megfeszült, lábával dobbantott egy nagyot, nyomatékosítva érzéseit, összevont szemöldöke adta zártságából szeme villámokat szórt felém a szavai mellé. Teljes lénye egy darab óriási felháborodássá változott. Miért? Mert a nullát értelmetlennek találta. Milyen feladat az, aminek az eredménye nulla?! Ráadásul olyan nulla, ami neki marad. …

Szóval… szabadságharc. Nem lehet együtt a kettő. Kioltják egymást. Értelmetlen. Nincs szabadság és harc. Vagy egyik van, vagy a másik. És jó, ha csupán az egyik van… lelkek szabadsága… emberi kapcsolatainkban… hogy ne nullánk, semmink, hanem mindenünk legyen. Egyénileg és együtt megélt teljességünk.

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/