Ha csalódunk valakiben, akkor egyértelműen, világosan felszínre emelkedik, hogy miben, hol vannak vele szemben elvárásaink a kapcsolatunkban. Csalódni jó. Ugyanis ilyenkor hirtelen lelepleződik, felfedi magát kapcsolatunk működésének valódi formája. Ráláthatunk, hogy nem őt szerettük, szeretjük, hanem az általunk köré és rárajzolt, színes pillangókkal, rózsaszín szívecskékkel, csillogó ékkövekkel, virágokkal felcicomázott mesevilágot, aminek az ő valójához gyakorlatilag semmi köze, szinte teljes mértékben beborítja, elrejti azt. Szivárványszínű szappanbuborékot fújtunk köré… ami előbb-utóbb kipukkad, semmivé válik, és megláthatjuk végre őt, teljességében… na, ilyenkor szoktunk csalódni. De…

A csalódásom soha nem a másikról szól, hanem minden esetben kizárólag rólam. Vagyis, ha csalódom benne, akkor tisztán, igazan megláthatom, megérthetem, hogy nem Szeretem őt (így, nagybetűvel)… hiszen a Szeretet képtelen a csalódásra.

Csalódásaink tükrébe mélyen belenézve csupán saját, önös elvárásainkra, illúzióinkra láthatunk rá.