Együtt… a Kossuth téren

A tegnappal kapcsolatban szeretnék szólni most, hozzád és mindenkihez, aki elolvassa, meghallgatja szavaimat.

Kérdezték tőlem többen (én is magamtól), miért megyek a Kossuth térre, hiszen nem szokásom vonulgatni, tüntetni, ráadásul még koncerten is nehezen viselem a tömegben létet. Akkor miért? Hiszen annyi demonstráció volt már az elmúlt években, s egy sem eredményezett túl nagy változást, egyen-forgatókönyv mentén zajlott mindegyik összegyűlés: beszédek mondása-hallgatása, közben a már jól ismert rigmusok skandálása, vége, sokan el, aki maradt, hiányérzetének fel-felreppenő szöszei között téblábolt, esetleg sután randalírozott kicsit kielégületlenségének zavarodottságában még néhány órát. Másnap aztán elemzők tévéstúdiókban, internetes írott felületeken összevont szemöldökökkel szakértették a helyzetet, nyilvánították impotenssé a megmozdulást, résztvevőkkel, szervezőkkel együtt, kimondva: ennek megint semmi értelme nem volt.

Ma reggelre ébredve ismét ezt látom. Semmi eredmény, semmi változás, semmi értelme… jobb szónokokkal kellett volna, szervezettebben, célokkal, satöbbi. És így elveszik az elvárások és megszokások és túlbonyolítások és okosság közepette a lényeg: a SZÍV.

A tegnap az „EGYÜTT”-ről szólt, egészen pontosan annak megmutatásának igényéről, amit az emberek – most épp ilyen módon – megtehettek. Nem foglalkozva pártokkal, elvekkel, csupán látszódni akartak. Ahogy én is. Hiszen évek óta nem látszódunk. Nem látszódhatunk valóságunkban, csak mint púp a háton, sőt, kelés a hatalom hátsóján (a ronda, de fájdalommentes fajtából).

Ránézek a sokat mutogatott narancssárga Magyarország térképre, és nem látom magamat. Ha nagyon ugrálnék, hogy itt vagyok, akkor közlik velem, hogy kuss, én nem vagyok magyar, és ha nem vagyok, akkor nem is számítok, sem az érzéseim, sem a gondolataim, sem az igényeim. Én ezért mentem oda tegnap. Ugyanis itthon ülve remeteszőlősi teraszunkon, erdő ölelésében, madarak adta koncertet hallgatva nem fognak akarni meglátni. Engem például: tóthesztert.

Ezért mentem oda – örülve a telepített kameráknak –, hátha… hátha most észrevesznek, miközben ott, az „együtt” közepén, s szeretetteim társaságában ácsorogva, csendben mosolyogva motyogom magamban: „Csókolom, hahó, én is itt vagyok ám…”. És odamegyek jövő szombaton is, és addig megyek oda, csendben, békésen motyogva, amíg meg nem látnak, észre nem vesznek. Mert egyszer észre fognak venni. Még azok is, akikkel együtt ácsorgunk a téren… de a tegnap azt mutatta, hogy még nem… nincs még itt az ideje… még nem akarnak és nem akarunk látni.

A tegnapi színes tömeg nem volt különb a narancssárgánál. Ezt kell észrevenni, megérteni.

Gőgöt éreztem, annak hetvenkedő gőgjét, hogy na, most megmutatjuk, hogy mi különbek vagyunk. „Többen vagyunk, mint a Békemeneten”. Annak gőgjét tapintottam, hogy bezzeg, mi meg tudtuk tenni, hogy színeket nem fitymálva összeereszkedünk néhány órára. Igaz ez? Nem.

Nem vagyunk különbek. Kifelejtünk, lefitymálunk, kitiltunk, nem akarjuk megadni a létjogosultságát, nem akarunk látni egy bizonyos színt közöttünk: a narancssárgát.

Ezért járunk egy helyben, ezért toporgunk bénán. Mert, bár csendesebben, jól becsomagolva tesszük, nem annyira látványosan, mint például a kormány, de kirekesztünk, egységet bontunk mi magunk is.

Okosak vagyunk, műveltek, érzékenyek, mélyek, változást szeretnénk, különleges, békés, egységes Magyarországot… nagy a felelősségünk. A politikusaink nem tudták megtenni, mert a hatalom vágya nem engedi meg számukra, de mi megtehetjük. Itt az ideje. Megszólítani egymást, most már tényleg színektől függetlenül: „Csókolom, hát itt vagy, te is, eddig csupán hallottam rólad, de jó, hogy látlak végre!”… és elkezdeni beszélgetni. Egymással. Akár szombatonként, ott a téren. Nem szónoklatokat, vezetőket várva, aztán kritizálva, harcot kiáltva, hőbörögve.

Belülről kell most elindulnunk. Sokszor találkozva, egymásra mosolyogva. Harc nélkül, csendben. Szívből egymás felé fordulva. Mutatva, megnyílva, meglátva… a magyar embereket.

Nem érdekel, hogy narancssárgára festették a „nagyurak” Magyarországot, s mutogatják, tolják az orrunk alá vadul, „nézd, nézd, mi győztünk!”… Pilinszkyt idézem:

„A hamisság mindenképp önzésből fakad, sorsa is szükségszerűen véges. Vele szemben az igazság csak ideiglenesen veszíthet, sorsa viszont szükségszerűen torkollik a végtelenbe. Az igazság ezért sose lehet türelmetlen vagy támadó, és sose irányulhat senki ellen. Tartalmára hogyan is cáfolhatna rá természete? Győzelme a szelídekre vár és a türelmesekre.”

Igen. Forradalmat kell csinálnunk ma. Visszatérve az alapunkhoz, eredetünkhöz, lényegünkhöz. öleljük meg egymást, tisztelve-szeretve különböző színeinket, másságunkat, valódi, igaz magyar értékünket a dobogó felső fokára visszaállítva, ami nem más és soha nem is volt, mint az „együtt”, hogy akár már jövő szombaton, ott, a Kossuth téren kimondhassuk:

újra a régi, szívünk által vezetett, EGY-magyar vagyunk.

Valódi változás. Forradalom.

Általunk, nekünk.

Mindannyiunkért.

Együtt… a Kossuth téren” bejegyzéshez ozzászólás

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.