Beszéltem már erről, de nagyon fontosnak érzem, ezért újra:

A széttöredezettségünk, hiányokat való élésünk – vagyis boldogtalanságunk – annak illúziójából forrásozik, hogy a teljességünk valakinek vagy valaminek a függvénye.

Ha akarok valamit (valakit), azzal korlátot teremtek, beszűkülök, nem tud a nekem szánt valóságom kibontakozni, részlegességet élhetek csupán, amitől bennem folyamatos, legtöbbször érthetetlen feszültség lesz jelen, azt érzem: nem vagyok boldog.

Amikor teremteni akarok valamit (valakit), akkor valamilyen már ismert tudás alapján tehetem mindezt, vagyis, kizárom a lehetőségét az új érkezésének.

Amikor teremteni akarok, akkor elutasítom mindazt, amiben épp vagyok, ez viszont hozzáköt, odaragaszt, megrekeszt. Mivel elutasítom, nem érthetem meg a jelen valóságom szükségességét.

Egy nagyon gyakori példa, amivel hozzám fordulnak:

„Magányos vagyok, régóta nincs párkapcsolatom, teremteni szeretnék egyet, mert így nem vagyok boldog.”

Azt hisszük, társra vágyunk… miközben csupán kiegészülésre.

És mivel a válaszokat, megoldásokat felmerülő egyéni problémáinkra a külvilágból fakadónak hisszük (vagyis kihelyezzük a felelősséget, „másra toljuk a melót”), ezért természetes, hogy úgy véljük, majd az „Igazi” a „Társ” megérkezése által megtörténik a csoda: végre egységünk lesz, kiegészülve, boldogságban.

Csakhogy.

Az első és legfontosabb, hogy megértsük, elutasítjuk a magányt, annyira ellenkezünk, hogy észre sem vesszük, hogy életünknek ebben az egyedül töltött szakaszában miért is fontos számunkra ez az állapot, körülmény. Pedig a továbblépéshez elengedhetetlenül szükséges a jelen befogadása, sőt, teljességként való megélése:

„Most épp ez az én teljességem.”

Vagyis, el kell jutnom addig, hogy megértem és megszeretem, teljességként élem meg az ‘egyedült’.

Vagy.

Valaki kövérnek tartja magát. Vékony testet akar teremteni önmagának, mert kövéren nem szereti önmagát. Hát, nem fog menni. Azt fogja tapasztalni, hogy a rengeteg kipróbált diéta ellenére egyre vastagabb falat növeszt magának, vagyis, egyre kövérebbé válik. És egyre kevésbé szereti önmagát, nem érzi teljesnek az életét, alakját okolja mindezért.

Teendő:

Befogadni a kövérséget. Például azzal a mondattal, hogy „köszönöm, hogy mint egy masszív fal, megvédesz a külvilágtól, attól, amitől/akitől félek”. Megérteni, hogy a jelen pillanatom teljessége: kövér teljesség. Nem harcolni a kilók ellen, hiszen azok nem ellenségek, hanem a védekezésünket segítő „kiegészítő elemek”. Helyette inkább a mögöttes félelmekkel foglalkozni jó. Hiszen, ha megértem a félelmemet, az semmivé foszlik, képes leszek újra nyitni a világra, tehát nem lesz már szükség a falaimra, ebben az esetben a félelmeimet kiszolgáló kilókra, amiből a falam felépült.

…

Mondok még egyet, kedvencem:

„Boldogságot akarok teremteni magamnak.”

Azért mondom, hogy a kedvencem, mert ezen a példán keresztül egyszerű megérteni a különbséget teremtés és megnyilvánulni hagyás között. Hiszen, boldogságot nem lehet teremteni. Boldogság VAN.

Csak éppen nem hagyjuk megnyilvánulni, annyira el vagyunk foglalva az általunk képzeltek megteremteni vágyásával.

Mondd ki hangosan (396hz frekvenciát használhatsz közben), mostantól esténként  legalább egyszer, lehetőleg elalvás előtt:

„Boldogság. Hagyom megnyilvánulni. Hagyom, engedem.”

Ezzel a mondattal egyrészről elismerem, hogy én vagyok a felelős a kialakult helyzetért, érzésért, állapotért. Másrészről, megadom végre a boldogság létjogosultságát az életemben.

…

A lényeg:

Ne teremteni akarj, hanem válj képessé hagyni megnyilvánulni mindazt, ami igazán érted való.

Ne küzdj, harcolj, hanem hagyd, engedd…

(A megengedéshez használható frekvencia: 396 hz )

---

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/