Valós kapcsolódás… szabadság

Valós kapcsolódás minden, ami önmagam valójának megéléséből fakad.

Ehhez azonban elsősorban nekem szükséges középpontomhoz, önvalómhoz, magomhoz kapcsolódni, s innen, ebből kifelé bátran, vállalva önmagamat útra kelni.

Mélyemből mélyemet megmutatva, odaadva… mélyemből mélyét figyelve, meglátva, befogadva… Szeretésben.

Ha így kapcsolódom bárkihez, bármihez, az csakis valós lehet.
Lélek-kapcsolódás. Nem csupán felszínek érintkezése.

Én úgy látom, hogy az út elszigeteltségből a kapcsolódás megéléséhez rögmentes, sima, egyszerű és legfőképpen roppant időszerű:

vegyük le, dobjuk kukába álarcainkat, s vállaljuk, mutassuk egyedi csodánkat. Legyünk igazak. Igaziak.

Így párkapcsolatunk, szülő-gyermek viszonyunk, barátságaink – az emberi kapcsolódásaink mind – valóságossá válnak… mi pedig végre szabaddá…

 

“Sebastián bácsi leült és ölébe emelte Annát.
-Nem bánom no, legyen hát, mormogta végre is elgondolkozva. Közben a bátyja arcára nézett és mintha arról olvasott volna, megadóan mesélni kezdett.

-Hát bizony régen történt, régebben, mint én vagyok; még a török basák előtt. Víg város volt akkoriban ez a Buda. Minden utcájában álarcosbolt nyílott és sok népek kereskedtek maskarás ruhákkal. Farsang idején dalolva jártak az emberek a várutcákban. Vének, fiatalok cifra maskarában, kicsiny vaslámpákkal, az volt ám aztán a bolond processzió. Csak hamvazó szerda virradóján lett vége a mulatozásnak. Minden maskarásboltot belakatoltak…

Anna riadtan nézett fel az öreg ember arcára. – De ugy-e, azért nincs vége a mesének?

Ulwing Sebestyén megrázta a fejét aztán halkabban folytatta:  – Minden maskarásboltot belakatoltak, csak a Fortuna-utcában maradt nyitva egyetlenegy bolt még hamvazó szerda után is. Egész éven át… Egyenként, titokban mentek oda a népek, éjjel, mikor már becsukták a várkapukat, és a tüzek kialudtak az utcák szegletén.

Ulwing Sebestyén egy pillanatig tétovázva nézett a levegőbe, mintha keresne valamit. Anna megrántotta a kabátja ujját. – Igen, – mondotta vontatottan – hát igen, a vevők között voltak olyanok, akiknek gőgös volt a képük. Ezek aztán alázatos álarcot vettek maguknak. A kegyetlen emberek szelídet vettek, a hitetlen népek istenfélőt, az ostobák okosat, az okosak bárgyút. De azért legtöbben azok voltak, akik szenvedtek és mégis nevető álarcot vásároltak… Úgy volt. Bizonyosan úgy volt… és az is bizonyos, hogy akik föltették a lárvát, nem vették le többé soha. Csak olykor esett le róluk, sötét éjjel, mikor egyedül maradtak, vagy mikor szerettek, vagy mikor pénzt láttak…

Megint a bátyja arcára nézett és szinte már alig hallhatóan mondotta:
-Az üzlet fölvirágzott. Fejedelmek, királyfiak, szép hercegkisasszonyok, papok, katonák, polgárok, mindenki, még a városi tanácsurak is eljártak a boltba. Már lenn az alsó városokban is híre ment a dolognak. A Dunántúlról is jöttek a sok népek. Lassankint álarcban járt az egész világ. Senki sem beszélt róla, mindenki hordta és az emberek elfelejtették egymásról, hogy milyen is volt az igazi arcuk. Senki sem tudja többé. Senki sem…”

(részlet Tormay Cécile A régi ház című könyvéből)

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.