Öt óra előtt valamivel ébredtem, s keltem, korom sötét bent, kint, csendet és mozdulatlanságot tört a viharos szél, rezegtek az ablakok, hangosan sóhajtoztak, nyögtek a fák, kuttyunk álma zajosan ki-kiszusszant a térbe, elém s körém, én pedig puha takaróba burkolózva alámerültem, s onnan figyeltem, hogyan válunk szépen, lassan eggyé, én és a világ… immár bennem a szél, harsányan, uralkodva, felkavarva, táncra bírva a fejemben alászállni, meg-megülni vágyó gondolatszöszöket, lehunyt szemhéjamon újra és újra kíméletlenül keresztülhatolva, nyugtot nem hagyva, felkapott, repített, megforgatott, földre vetett… és én csupán figyeltem… ez… van… most… így… zavaros-zaklatott… figyeltem… így… rend… figyeltem… aztán egyszer csak, egy kifehéredett, varázslatos pillanatban, a szél tombolása bennem zenévé szelídült, süvítése és lélegzetem halk neszezése egyritmusos, könnyed, simogató dallammá válva átölelt, én és a világ, összeringó tánccá lettünk… figyeltem, csodáltam, majd eltűnt, s eltűntem… mozdulatlan, nyugalmas csend, fehér fényű… óvatosan kinyitottam a szemem… csend… kitáguló… fehér fényű… tiszta… rend…