Ugrani… jóóó!

Lassan két hónapja léptem le a facebook-ról – vagyis leginkább ugrottam :-) -, amit azóta is életem egyik legjobb döntésének érzek. Talán az a legfelemelőbb benne számomra, hogy ily módon össze tudtam érinteni a belső Valóságot a külvilág Illúzióival, az ugrásommal mintegy hidat képezve – a bennem folyamatosan, hitként jelenlévő tudás világba engedését, felszabadítását lehetővé téve így.

Ha valamit nem tartok helyesnek, ne vegyek benne részt… – alapom, általánosságban megy is az ennek mentén való működésem. Mégis, valamiért a facebook-kal ezen a területen óriásnehézségeim támadtak. „Láthatatlan-érthetetlen erő” tartott fogva, többször is nekirugaszkodtam, sikertelenül, miközben nyomasztott a bénaságom, hogy nem vagyok képes kimozdulni belőle, folyamatos feszülést, mélyben megbúvó kudarcérzetet biztosítva lelkemnek.

Mi volt ez a „láthatatlan-érthetetlen erő”?

A félelem.

Félelem attól, hogy ha nem vagyok facebook-on, nem posztolok folyamatosan képeket, írásokat, akkor láthatatlanná válok (munka területen, hiszen sok-sok éven át meghatározó, mindennapos tevékenységet jelentett számomra a fb blog oldalam, ‘tótheszter’ néven). Félelem attól, hogy így elveszíthetek ismerősöket (megfeledkeznek rólam), magamra maradok magammal, vagyis magányossá válok. Félelem attól, hogy ezután (messenger hiányában) hogyan fogok kommunikálni, hogy fognak engem elérni? Hogyan fogok egy eseményt meghirdetni? Félelem attól, hogy a hivatásomban korlátozni fog. Félelem attól, hogy az írásaimra nem jönnek az azonnali reakciók (lájkok), sőt, el sem fogják olvasni azokat. Félelem attól, hogy kilépésemmel kimaradok valamiből, lemaradok valamiről. Röviden:

Félelem attól, hogy ha nem igazodok a külvilág elvárásaihoz, felszínes működéséhez, akkor az valamiféle korlátként fog visszaütni a mindennapi létezésemben, leginkább a hivatásom területén.

Mivel amúgy is szeretek szembemenni a megszokottal (vállalva nehézségeket, kockázatokat), és mert tudom már régóta, mi célt szolgál a félelem az életünkben, azt gondolom, szükségszerűen bekövetkező mozdulat volt részemről ez az egyszer csak kiugrás a ‘facebook-paradicsomból’. Parádés döntés volt, most már nyugodtan kijelenthetem. És elmondhatom, mert már tudom:

nincs mitől félni.

A kilépéssel csupán illúziókat veszíthetünk… látszat visszajelzések (lájkok), látszat érdeklődések, látszat ismerősök, barátok, látszat kapcsolódások, látszat valóság… mind-mind elveszejtődik. A helyén űr támad, amibe aztán elkezdhet beáramolni az igaziság, a valódiság – a Valóság.

És igen. Hozhat nem könnyű felismeréseket, feladatokat a folyamat. Hozott, nekem is.

Hogy például, így tényleg kevesebben olvassák az írásaimat. Viszont, akik elolvassák, azokról tudhatom, valóságos az érdeklődésük. (egyre több a feliratkozó, az oldal friss bejegyzéseinek követője)

Vagy, hogy igen, nehéz az ego számára, hogy nincs azonnali reakció az olvasótól, vagyis ritkábban, kisebb számban. Viszont a hozzám most különböző formákban elérő visszajelzések nem az egomnak szólnak, azoknak így ereje lett.

És, hogy nehezebbé vált átmenetileg a kommunikáció, részemről kicsit több energiát igényelt, hogy egyéb írásbeli platformokat kínáljak azoknak, akik írásban fordulnak hozzám (sms, email, whatsup, skype, instagram… számtalan lehetőség közül válogathatunk, amennyiben dobjuk a messengert). Viszont, nem várt meglepik érnek így – elengedve a felemelt hüvelykujjak birodalmát -, egyre többször kapok hosszabb, részletesebb emailt (amolyan majdnem igazi levelet, hiszen a régi levélforma szerint íródnak, köszöntéssel, bevezetővel, tartalommal, befejezéssel, elköszönéssel, ahogy anno azt jól megtanultuk, de mára alig-alig használjuk), személyes képmellékletet ilyen-olyan családi pillanatokat megosztva velem, érdeklődő telefonhívásokat, meghívásokat.

És igen. Nehézséget okoz az esemény meghirdetése is. Kiírom ide, a totheszter.info oldalra, jelentkezést nem várok, nem kérek, így nem is sejthetem, kik lesznek jelen, hányan, mi várható… olyan, mint egy ugrás a semmibe… Mi benne a nehézség? Hogy hamar kiderült, hogy ez így nem működik, s több energiát kell fordítanom az események publikálásának és az emberekhez való eljuttatásának területén, vagy ücsöröghetek magamban, magamat elszórakoztatva (ez nem szokott problémát okozni… :-) ), például a JELENLÉT-esteken.

Nem volt könnyű az a felismerés sem, hogy vannak, akik a kilépésem nyomán „eltűntek” az életemből. Viszont, kemény, de fontos tudatosítanom magamban, hogy ez kölcsönös érdeklődéshiányra, vagyis a valódi érdeklődés teljes hiányára mutat – részemről is. Hiszen, én sem keresem azóta, miközben amíg facebook-on követtem ténykedéseit, gyakran nyomtam egy lájkot, jelezve, hogy figyelek rá, de most egyáltalán nem hiányzik… nem volt igazi belőlem a lájk, nem volt valódi érdeklődés, igazi figyelem.

Aki ismer, tudja, szeretek fotózni. Osztottam is rendesen képeimet a facebook-on. Szeretem ezeket az általam felismert és kimerevített pillanatokat továbbadni. Kicsit zavarba ejtett a gondolat, hogy facebook után ezt miképpen tehetem, de hamar megjött rá a válasz: Instagram. Kimondottan ez a lényege… csak egy kép… megosztás. Azóta ez lett az én kép-világom. :-)

Ja, és még valami.

Azóta, másképpen mozgok a személyes teremben is. Mindaz, ami bennem megmozdult, megjelenni látszik kívül, a környezetemben élőkben is. Bár eddig is a bent volt számunkra fontos, most mégis érezhető, ahogy fókuszunk a külvilágról még egyértelműbben a bentre, a lényegire összpontosít. Vagyunk, valóságosan, itt és most pillanatokban, teljes figyelemmel, jelenléttel, még több beszélgetéssel, még tartalmasabb együttlétben… szeretetben.

Szóval, megéri, garantálom, lelépni a facebook-ról. Olyan, mint valamiféle megtisztulás, amiben értékek kerülhetnek a helyükre, mélységek találkozhatnak, kapcsolódhatnak, megmutathatja magát a Valóságunk, amiben először picit rémülten fészkelődve, majd nyugalomra lelve, kényelmesen elhelyezkedve, kitöltve annak minden zegzugát, lelkünk igazán jól érezheti magát. Megéri, még akkor is, ha ez feladatokkal, félelmekkel jár.

A félelmeink a helyes irányt mutatják. Mindig. Írtam erről többször.

A félelmet nem elkerülni jó hát, hanem mozdulni az általa mutatott irányba.

S ha megtesszük, ajándékot kapunk bátorságunkért:

Valódiságot. Teljességet. Boldogságot.

Felszabadító ugrást kívánok hát, Neked is!

MOST.

:-)

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.