Tegnap összefutottam egy rég nem látott ismerősömmel, beszélgettünk, mesélt. Cikáztak, pattogtak események, történések, helyszínek, napok, évek, emberek, válás, balhék, munka, ház, gyerekek, szeretet és elfogadás hiánya, elvárások, megfelelések, szavak – tudod… amikor fél órába passzírozva próbálod a másikkal megosztani az elmúlt nyolc – az életed egészét nézve – meghatározó évedet… erős, szikár, tényközlő mondatok.

Az információ kavalkádból egyszercsak kiemelkedett egy történet. Látnod kellett volna a nőt, lényének tökéletes átváltozását ott, akkor.

Hangja finom-csendessé vált, addig összehúzott szemöldökének ráncai egy pillanat alatt elsimultak, fekete, hatalmas szeme szerelmetes csillogásban kelt életre, arcát a szája szegletéből elinduló mosoly gyönyörűvé szelídítette, légzése lassúvá, simogatóvá érzékenyült, odasóhajtva elém a felidézett emléket, benne kisebbik fiát:

„Hazaért a suliból, hatodikos volt akkor, szokásához híven felpattant a konyhaszekrényre, fülig érő szájjal, teljes valójában ragyogva lóbálta lábait, és azt mondta nekem: „- Anya, képzeld, én szerelmes vagyok! Ez olyan jó érzés, csak az a fura, hogy nem lányba, hanem fiúba…”. Erre én: Óh, drágám, és akkor mi van?! Nem az számít, hogy kibe, hanem, hogy érzed. Érzed, tudod, megéled a szerelmet. Az a lényeg.”

Ekkor, mintha valami távoli világból tért volna vissza, komorrá rendeződő arcával felém fordulva rám nézett, s folytatta:

„Az apja nem tudta elfogadni. Elváltam. Hogy szabadon élhessen a fiam. Most már felnőtt, boldog, teljes életet él. Elfogadva, vállalva önmagát.”

Néhány, hosszúnak tűnő pillanatig némán merültünk el egymás szemében, mélyében, lelkében… eközben bennem, csendemben átsuhanó gondolatok: „Nem, őt nem kellett felszabadítanod, ő tökéletesen rendben volt, van azóta is, nem ezért váltál el… hanem azért, amit azon a régi délutánon, a konyhaszekrényen önfeledten, boldogan lábat lengetve kicsi mestered, a fiad, akkor ott neked megtanított, amit akkor, ott, veled, magadnak hangosan kimondatott…”

Éreztem, ‘hallotta’, értette, nélkülem is tudta.

Újra a mosoly, felszabadult, önfeledt … „- Na, megyek is, rengeteg dolgom van, várnak rám… Szeretlek, Eszter!” – megölelt, és ragyogva, lebegve tovasuhant…

Könyvek ->> https://totheszter.info/konyv/