Szülőként többnyire végigreszketjük az éveket annak bizonytalanságában, hogy vajon jó anyák/apák vagyunk-e, kezdve azzal, hogy jól értelmezzük-e a csecsemő különféle jelzéseit, aztán hol-mikor húzzunk-vonjunk korlátokat, helyesen döntünk-e egy-egy mérföldkőnek tűnő megtorpanásnál, megfelelően választunk-e óvodát, iskolát, tanárt, edzőt, stb… és amikor végre kezdjük érezni és elismerni tehetségünket e területen belül, már-már stabilan megállva, majdnem megveregetve saját vállunkat, hogy „azta, nem semmi, de klasszul csinálom ezt a szülőség dolgot”, na, akkor, pont akkor beüt a kamaszkor, s ezzel együtt visszatér a jól ismert bizonytalanság, ráadásul elég mindehhez csupán egyszer, mondjuk egy hétfő reggelen, hatkor, kávé előtt kettővel, a szendvics készítéssel összekötött reggelizés közben kedvesen érdeklődve erről-arról (pl. „hogy aludtál?”), amolyan egyszerű beszélgetést kezdeményezve, egy tovavágtató, ártatlan pillanatban kamasz gyermekünk arcában, szemében önmagunkat visszatükröződve látni… elég ennyi, de semmi baj, már tapasztalatból tudom, pár év, (jó esetben kábé 10), és elmúlik visszatért bizonytalanságom… és amúgy sem a ‘jó anyaság’ a kérdés, hanem, hogy szülőként tudom-e segíteni abban, hogy minél tisztábban láthassa, érthesse önmagát, hogy megtalálhassa irányát, akkor is, ha ez időnként nem éppen hálás, szülőségemben némiképp elbizonytalanító feladat… és ahogy így, bizonytalankodva haladok, már tudom, nem is azért reszketek, hogy jó anya vagyok-e vagy sem, ez abszolút lényegtelen… csak az számít, hogy – csecsemőként, kisgyerekként, kamaszként, felnőttként – boldognak látom-e őt. :-)

Könyvek -> https://totheszter.info/konyv/