Ott állt az ablaknál, egyedül, már olyan régóta, hogy az üvegben önmagát méregetve végignézhette, ahogy lassan, pillanatból pillanatba ereszkedve, sziluettje fokozatosan, de teljességre törekedve, eggyé válik a térrel, a beszűrődő fénnyel, és eltűnve benne akkor, ott, még az is rejtélyesnek hatott, hogy a napok óta tartó némaságból hogyan volt képes egyszercsak elszántan utat törni magának a hangja: „elég, elválok”, kimondódott, kimondta, magának, végre, vége, bizonyosságban, eltökélten, még a szavait szállító leheletében is tiszta értelmű, tovább segítő szándék érződött, aztán kimért, nyugodtnak szánt mozdulatok kíséretében benyúlt a szekrénybe, elővett egy régi, laza, agyonmosott farmert, hozzá egy nagy virágos, színes pólót, nyomatékosítva lelke számára is a régóta húzódó, most világba dobbantó döntés hozta megkönnyebbülést, és a régi-új szabadság felbukkanásának lehetőségét, lezárul, elindul, nem bánt többet, nem fáj többet, talán még szerelem is jön majd, olyan égbe emelő, testet-lelket megszépítő, tündérmesés, varázslatos szerelem, igen, biztosan, de most megy, várják, fura ez a torokba ékelődött hangulat, bele-beleszúr, könnyet fakaszt, megy, várják, de be kellene kapni egy falat kenyeret még, talán megszűnik tőle a gyomor háborgása, nem, nem hányinger, miért lenne, hiszen túl van rajta, eldöntötte, csupán éhes, talán, nem számít, már úton van, repül, várják, érkezik, s a fotel finom ölelésében összegörnyedve, dermedtre feszülve nézi, ahogy előtte sorokba rendeződnek a neki szánt kártyák, mindjárt megszólalnak, beszélni fognak hozzá, elmondják, eldöntötte, de mégis, kis megerősítés, talán, aztán a jósnő felemeli a fejét, ránéz, szemében mintha némi szánakozást látna, de nem, bizonyára csak a kimerültség okozta káprázat, majd kíméletlenül, hordákba rendeződve rontanak rá a szavak: „nincs itt válás, vele éled le az életed, mi baj van ezzel, tengerpart, öregség, de, igen, bánt tovább, nincs ebben változás, nem baj, benne maradsz, jó lesz így, neked…” … hányinger, most biztosan, könnyek, düh, szomorúság, ez hát a sorsa, megmondták, hosszú a visszaút, nyálkás, sötét, otthon csend, a gyerekek alszanak, bent a tévé halkan mondja a magáét, az ablakhoz lép, meggyújt egy cigarettát, a füsttel együtt gomolyogva hirtelen könnyűvé válik, megemelkedik, száll, be a hátsó szobába, egészen a férfiig, s így lebegve előtte, érthetetlen mosolyból életre kelve, valaki csendesen kiszól belőle, a létezést körbefonja, egyszerűen megnyilvánulva… szavak: „Elég. Elválok. Vége.” …