Reggel hét, kinézek, szakad az eső, és mégis, nekem olyan napos-virágosnak tűnik. Merengek itt magamban, vajon alszik-e még édesanyám, úgy hívnám már, közben nagymamám köröz bennem, itt van velem, megszólal a telefon, középső fiam:

„Szia, Anya, boldog anyák napját!” – hallom mosolygó, mély férfihangját, s közben látom azt a hatalmas, sötétbarna szempárt, amivel anno, 21 évvel ezelőtt az enyémen keresztül örökre a lelkembe ereszkedett. (Mindig így látom őket, amikor rájuk gondolok, nem tudom, miért, de piciként. Szólnak, hogy jönnek hozzám, férfias világukból rövid időre megpihenni, várom érkezésüket, várom a kis szösziket vagy a gödröcskés pofijú barnát, s mindig meglep, amikor betoppannak, hogy már ilyen erőtől duzzadó, férfi óriások… :) )

Szóval, telefon, boldog anyák napját, átadva öccsének is, aki 10 perce indult el az ölelésemből, s akivel összefutottak edzésre és munkába menet, és én annyira meglepődtem, hogy jééé, tényleg, most, hogy mondják, én is az vagyok, mármint anya… ezt ezen a napon valahogy mindig elfelejtem. Talán, mert nem számít. Vagy mert ilyenkor gyerekké válok magam is, azzá a kislánnyá, aki mindig úgy várta ezt a napot, szerette a megelőző, sok-sok szívecskét rajzolós, hosszú készülődést, aztán izgatottan állt ünneplő ruhájában (a szoknyát és a hófehér térdzoknit is elviselve), nedvesre izgult tenyerében az általa készített ajándékot gyűrögetve, énekelve, verselve, „legyünkmártúlezen” gondolatok közepette várva az óvónő engedélyét, hogy végre, végre átadhassa…

…és megkönnyebbült sóhaj kíséretében Édesanyám térdére huppanva, hozzábújva megnyugodhassak, mint ahogy mindig megtehettem, hát teszem is, az óvodai szereplésekhez hasonló, embert próbáló helyzetekből kiszabadulva.

…

Közben felhívtam Anyát… köszöntöttem, s ő nevetve mondta: „Neked is boldog anyák napját, kislányom!”

:) :)

Nem tudom, ki találta ki, hogy május első vasárnapja erről szóljon (most gyorsan utánanéztem: az ókori Görögországig nyúlik vissza az anyák köszöntésének ünnepe), de a többi mások által előírt ilyesmi napokkal ellentétben, ezt én szeretem. Mint a karácsonyt és a húsvétot.

…

Most megyek, térdzokni nélküli ünneplőbe öltöztetve lelkemet, szedek a kertben egy csokor orgonát, hogy délután felkerekedhessek, s kicsi lányukként belépve szüleimhez, három fiammal ott találkozva, gyerekként-anyaként egyszerre, mindenkit átölelhessek, aztán, ahogy általában lenni szokott, ebben a furán kavargó időtlenségben, sztorizgatunk majd egy jót…

… a nagymamákról…

<3