Játszva, a gyerek-lélekig

Pingpongoztunk tegnap Marcival (legkisebb fiam, épp rettentően kamasz), s már megint tanulhattam általa. Ahogy többször is írtam erről (pl. itt – > https://totheszter.info/2013/09/03/mesterem-a-gyermekem/ ): életem során legnagyobb mestereim ők, a fiaim, igyekszem nyitottnak lenni hát az üzeneteikre.

Szóval, pingpongoztunk, amolyan mini, szobai asztalon, közben beszélgettünk. Először csupán felszínes dolgokról, aztán egyre mélyebb területekre jutottunk. Így. Játszva. Repült az idő, fel sem tűnt, hogy órák teltek el ily módon, együtt, jól érezve magunkat és egymást.

Amikor abbahagytuk, Marci – a maga szűkszavú módján – csak ennyit mondott: „Sokkal jobb így beszélgetni, hogy közben játszunk.”

És igen. Nekem is. Hiszen a beszélgetés attól beszélgetés, hogy nem csupán az egyik fél tolja hosszabb, rövidebb monológjait. És, bizony, nagyjából ennyi szokott történni, amikor egy-egy fontos élethelyzettel kapcsolatban, tanári vagy edzői üzenet mentén kikényszerítettem a kommunikációt: „Gyere, fiam, ülj le, beszélni szeretnék veled.” … Na, ez az a varázs mondat, amitől szerintem nem csak az én amúgy is zárkózott Marcim, hanem még a legnyitottabb gyerek is azonnal több méteres falakat emel maga elé. És, bár végighallgatja félelmetesen bölcs meglátásaimat (jó esetben bólogatva, de inkább maga elé bámulva, amolyan „mikorfejezimárbe” arccal), nem érnek el hozzá szavaim, gondoltaim, érzéseim, nem enged be engem, nem mutatja meg önmagát. Véget ér a „beszélgetés” anélkül, hogy valódi kommunikáció történt volna. Vagyis, az egésznek – azon túl, hogy még távolabb kerültünk egymástól – értelme nem volt.

Nyilván, semmi új és meglepő nincs abban, amit leírtam. Mindannyian tudjuk, mennyivel könnyebb szóra bírni a gyerekeket valamiféle közös cselekvés közben. Hiszen, emlékszünk arra, hogy gyerekként mi mit szerettünk jobban. Azt, amikor úgymond, leültünk a „bíróság” elé, vagy amikor bicikli szerelés közben, együtt ebédet főzve, „csak úgy, magától” ömleni kezdett belőlünk a szó szüleink felé és vissza.

Szóval, tudjuk… csak sokszor alig van idő, legtöbbször este adódik lehetőség megbeszélni az aktuális dilemmákat, amikor már ahhoz is fáradtak vagyunk (ő is), hogy a szánkat járassuk, nem hogy még extra erőfeszítéseket tegyünk azért, hogy valamiféle cselekvés mentén eljuthassunk a gyerek lelkéig. Ráadásul, általában napunk végén szembesülünk a „nap híreivel” („Kedves Szülő, gyermeke az iskolában…” – megint szörnyeteg volt), s azonnal orvosolni szeretnénk a problémát, elkerülni kívánva a következő „nap hírét”.

Pedig, hagyhatjuk… nyugodtan megvárhatjuk vele a hétvégét, találva nyugalmas, békés, kipihentebb pillanatot a beszélgetésre.

Játszva. Mondjuk pingpongozva.

Derűsen, lélektől lélekig ütögetve a labdát.

A valódi, értelmes kommunikációért.

 

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.