Az elmúlt néhány hónapban az emberi kapcsolatok, azon belül, hangsúlyosan, a párkapcsolatok rendeződése zajlott. Bár, sokkal inkább érezhettük a folyamatot afféle megmérettetésnek, túlélőtábornak, semmint rendeződésnek.

Váratlan kiborulások, szóhasználatban eldurvult viták, lelkeket zúzó konfliktusok voltak jellemzőek. Felerősödtek az egóból kiinduló álláspont összecsattanások, jellemzővé váltak az egymásra mutogatások. Amolyan szabadságharc féle zajlott, mintha azzal, hogy a másikat lekaszabolom, elnyerhetném önön felszabadításomat. Merthogy, a beszorultságból, lekorlátozottság érzésből fakadtak a tettek. Hogy, például, párkapcsolaton belül nők csapatostul ragadtak kardot, s indultak harcba a férfiakkal szemben. Pedig, tudjuk jól: Nő nem visel, nem használ kardot…, csak hát, az egyéni tehetetlenség, erőteljesen megjelenő önbizonytalanság, az irányvesztettség egyre jobban feszítő érzése egy idő után robbant, s a külvilágot szórta tele repesz darabkákkal.

Amikor nem értjük, mi bajunk van odabent, mélyen, lélek szintjén, az elménk okokat keres, és talál is, mindig. Kívül. S ezzel átmeneti enyhülést adva, eltereli figyelmünket a valóságról, vagyis, hogy a feszülést nem a másik okozza, hanem bennünk van, s a miértjét is, a feloldását is magunkban lelhetjük meg.

Sok párkapcsolat jutott el a válásig, sok baráti, akár rokoni kapcsolat is megszakadt az elmúlt hónapok során. És jól van ez így. Rendeződés, amiben leválhatott rólunk mindaz, ami nem szolgálja már a haladásunkat. És ezzel egy következő stádium vette kezdetét…

Többektől hallom:

„Vége. Tudom, hogy így jó, mindkettőnknek, mégis, olyan szomorú vagyok, és nem tudom, miért?”

Két oka van.

Az egyik, hogy a „senkiföldjén” találjuk magunkat. Valami véget ért, s még nem kezdődött el valami más. Mintha tejfehér ködben ücsörögnénk, az orrunkig sem látva el, nem hogy valamiféle jövőképig. Üresség van. És ezt nehezen viseljük. Pedig, az üresség JÓ, mert csakis ebbe az ürességbe tud megérkezni a teljesség. Ha félünk a senkiföldjétől, ha nem merjük üressé tenni a teret, ha benne hagyunk félmegoldásokat, részlegességeket, akkor tudhatjuk: nem a teljességet választottuk, megalkudtunk a részlegességgel (ez, persze, tovább feszít majd, de hát, igent mondtunk rá…).

Szóval, próbáljuk meg szeretni ezt a „senkiföldjén” időszakot.

A másik ok, az illúzióvesztés nyomában keletkező mély szomorúság. Szerintem, az egyetlen valódi szomorúság mögött mindig ez van. Illúzióvesztés.

Elveszítjük annak az illúzióját, hogy valaminek úgy kellett volna történnie, alakulnia, ahogyan mi azt jól kigondoltuk.

Mert, ugye, „azt hittem…”, „azt hittem, ő az Ő…”, „azt hittem, mi együtt, örökre…”, „azt hittem, ő velem nem teszi meg…”, „azt hittem, velünk ilyen nem történhet..”. És akkor kiderül, hogy rosszul hittük: „benéztem, mármegint”. Vagyis, felfedte magát a valóság.

Én ezeket kegyelmi pillanatoknak tekintem. Amiben lehullik az illúzió fátyla, s megláthatom az igazságot. Nem a másikét. Hanem a saját magam igazságát. Ráláthatok, hol is csaptam be magam és mikor. Talán már mindjárt ott, a legelején… És de nagyon jó, amikor ezt megláthatom, mert ekkor van az a pont, amikor eldönthetem, hogy megmaradok tovább az illúzió világomban, vagy megengedem a teljességem lehetőségét.

S még, ha a tovább lépést választom is, kicsit még elkísér az illúzióim elvesztéséből fakadó szomorúságom, és a „benéztem, mármegint”-ből fakadó csalódottságom. Nem baj… elmúlik, hamar felváltja az a büszke érzés, hogy nem hagytam benne magamat a részlegességben, hogy nem engedtem meg már semmiféle megalkuvást.

Értéknövekedés keletkezik a nyomában. Amihez hasonló érték tud az üres terünkbe immár megérkezni.

Teljesség. Boldogság.