Nem a vágy a fontos

Sokszor mondom, azzal rontjuk el, hogy mereven ragaszkodunk egy-egy vágyunkhoz. Nem a vágyban van a lényeg, hanem a mögötte megbújó igényben. Írtam már erről, s most újra, mert nagyon fontosnak tartom. Hogy elengedve a vágyat, az igény felé lépjünk.

Az igazán értünk való, bennünket gazdagító dolgok, történések, helyzetek, találkozások, soha nem előre eltervezettek.

Itt van például a tegnapunk. Benne a működés lényege. Elmesélem. Mesélhetném azt is, például, hogyan jutottunk el remeteszőlősi házunkig, de most inkább a tegnapot, mert az friss, ropogós élmény:

Napok óta mínusz rengeteg sok fok van, s mi próbáljuk a lehető legteljesebben kihasználni az időjárás eme különlegességét. Hiszen az elmúlt években nem volt ennyire hideg, már azt az érzést is csak emlékeimből tudtam előrángatni, hogy milyen, amikor az orromban szilánkosra fagy a lélegzetem. És most itt van. Újra. Lehet élvezkedni. Például szappanbuborékot fagyasztani, patak tükrén csúszkálni, ablakon nyíló jégvirágot fotózni, vagy éppen idebent, melegben, fahéjas sütiillatban jól összebújni, beszélgetve, felolvasva egymásnak, esetleg megnézve az előző éjszakai amerikai foci meccset, felforrósodva szurkolva a ‘Green Bay Packers’-nek… a Tél csodái… :)

Melós szombatunkat hétfőn pótolva, lustán nyújtózkodva kezdtük a napot. Leszámítva néhány apróbb kötelezettséget, úgy terveztük, hogy ma a semmit fogjuk tenni. Ám, kávézás közben megérkezett egy vágy: balatoni jégtorlódást fotózni a ragyogó napsütésben. Már öltöztünk is.

Én az északi partra szerettem volna menni, de párom azt mondta, legyen inkább a déli, ő úgy hallotta, Berényben torlódik legszebben a jég. Annyira erős volt az északi part utáni vágyam, hogy komolyan emlékeztetnem kellett magamat a tényre, hogy én vagyok a Nő, s mint ilyen, most is jól a Férfire bízom magam. És ismét jól tettem… :)

Lassan haladtunk a déli partmenti, belső utakon, számtalanszor megállva, kiszállva az autóból, sétálni, fotózni, de leginkább beszippantani a téli Balaton csodáját. Lenyűgöző volt a látvány, s a hangok. Az a mély csend, amit meg-megtörtek a rianások félelmetes morgásai. Meghatottan álltunk percekig, magunkba engedve ezeket a jeges pillanatokat, egymást átölelve, vállunkon a természet hatalmasságának érintésével.

És, persze, a vágy itt még velünk maradt, tovább, tovább, Berény, jégtorlódás. „Van ott az a móló” – mondta a Férfi, én, Nő, pedig bólogattam –, „tudod, ahol két évvel ezelőtt, egy késő őszi napon naplementét fotóztunk, na ott, tökéletes lesz jeget megörökíteni.”

Amikor a bizonyos mólóhoz értünk, eszmélhettünk, hogy jé, ez nem is Berény, hanem Mária, hajókikötő. Nem baj. Ha itt vagyunk, hát persze, hogy kisétálunk.

Az autóból kiszállva ez a hattyú üdvözölt minket:

wp-1484037086429.jpg

A mólón jeges szél fújt, s bár -10 fokról tudósított az autó hőmérője, de legalább 17-nek éreztük (volt viszonyítási alapunk, a buborékokat előző nap -19-ben fújkáltuk). Kábé a móló felénél megtorpantunk, majdnem visszafordultunk, hiszen nem láttunk itt a nevezetes berényi jégtorlódáshoz hasonlatos képződményt, és még ahhoz is hideg volt, hogy megállva, az amúgy csodás tájat beljebb engedjük.

Épp hátraarc következett volna, amikor egy hattyú csapat húzott el a fejünk felett, olyan közel, hogy hallható volt szárnyuk suhogása, s úgy éreztem, ha nem lennék a földhöz fagyva, és ugranék egy hatalmasat, akkor megsimizhetném a hasukat. Hihetetlen látvány volt (itt jegyezném meg, hogy amúgy nem rajongok a hattyúkért…), elénk szállva megálltak a levegőben, mintha leszálláshoz készülődnének, gondoltuk, megvárjuk a parkolást, s készítünk róluk néhány közeli fotót, de aztán irányt váltottak, a móló végét megcélozva:

Ott szálltak le, párom kicsit győzködött, menjünk, kövessük őket, nincs az olyan messze, elindultunk, s én többször majdnem vissza, de a Férfi csak ment, a jeges szembeszélben törte az utat, én kitartóan követtem, miközben úgy éreztem, mintha a régi, Delta című műsor bevezető filmkockáit keltettük volna életre mi ott ketten.

Néha csipogtam picit: „Forduljunk vissza, megfagyok, s azok amúgy is csak hattyúk…”, de ő nem hallotta.

Csupán egészen közel érkezve hozzájuk láthattuk meg, hová és miért is szálltak le, ez a látvány fogadott minket:

Ott álltunk, döbbenten, lecövekelve a „nemszámítottamrá” pillanatban, aztán filmeztünk, fotóztunk, kesztyű nélkül, nem fájt (csak utána), szó bennakadt, leesett állal igyekeztünk minél többet magunkba süllyeszteni ebből az elénk tárult, váratlan csodából, a hattyúk pedig mintha mosolyogtak volna ránk, hogy „na, mit szóltok, hová vezettünk benneteket?”, és én ott elkezdtem nagyon szeretni őket. Szerintem örökre.

Még akkor sem tudtunk megmukkanni, amikor beültünk az autóba, talán már Siófoknál tartottunk, mögöttünk a világ legcsodálatosabban vöröslő lemenő napjával, amikor megköszöntük. Egymásnak is. Ezt a hétköznapi csodát. Ami annak mentén ért minket, hogy elindultunk.

Hiszen a vágy mögött megbújó igény az elindulás volt. Ki, a természetbe.

Jégtorlódást pedig majd legközelebb fotózunk. Talán Berényben.

:)

 

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.