Nagyszüleim 2. emeleti, egy plusz két fél szobás lakásában kezdtem az életemet. Egy olyan pici szobában, ahol édesapámnak kissé át kellett szabnia a rácsos ágyat ahhoz, hogy ily módon elférjek a heverőjük fejvégénél. Szüleim szerint ez így roppant praktikus volt, mert amikor éjjel megébredtem, apám csak hátranyúlt, erős karja a széles mellkasára emelt, ebben a meleg biztonságban azonnal megszűnt minden gyerekbajom, s békésen szuszoghattunk tovább mindhárman.

Szóval, az az egy négyzetméter lett az én gyerekszobám. Vagy nem is tudom. Így utólag rálesve a körülményekre, lehet, hogy inkább anyáék hálószobája (az ágyuk…) került így az én szobámba? Vagy nem is volt akkor, ott ilyen, hogy „én szobám, te szobád”. Mi csak éltünk. Együtt. Szeretve, nagyon. A lakás adta komfortos lehetőségben az együttre, amiben így egymást is könnyedén elérhettük, s bármikor lazán, jól körbeszerethettük.

Nem volt bezárt ajtó, mint a levegő, áramolhattunk kedvünkre, kapcsolódva folyamatosan.

Ez a konyhából nyíló helyiség eredetileg étkezőként funkcionált, s csupán egy függöny utalt valami határfélére a velem együtt immár három generáció közös életterében. Mégsem panaszkodott senki. Mintha anno nem létezett volna például az „intim szférám” – ma oly gyakran hangoztatott – kifejezés. Nekem nem rémlik olyan konfliktus, amiben felek háborogtak volna eképpen: „már megint beléptél az intim szférámba”.

Az együtt meghatározó szellemében cseperedtem.

Azt, hogy a háború előtt és utána még néhány évig milyen volt tágas, többszobás házban élni őseimnek, csak elmesélésükből tudhatom. És ezek a mesék is az együttnek voltak köszönhetőek. Mennyire szerettem hallgatni nagymamámat, akiből órákig folytak a történetek felém, nekem, s persze, önmagának is – elárulta szeme csillogása, orcájának kipirultsága, mennyire boldoggá teszi, hogy továbbadhatja unokájának elmúltját, így tartva életben azt, így adva további értelmeket – amúgy is csodálatos – létezésének.

Négy éves koromig éltünk így, akkor költöztünk külön lakásba. De ez csupán fizikailag nevezhető különnek. Vagy még úgy sem. Hiszen egy életre belém ivódott az együtt, ráadásul közel laktunk nagyszüleimhez, a kisváros nyugalmában biztonságosan átgyalogolhattam a frissen sült palacsintáért, vagy csupán a mesékért. Kit érdekelt tévé, drága játékok, ha nekem a nagymamám mesélt, amiből többek között megtudhattam, milyenek voltak, hogy éltek az én drága szüleim gyerekkorukban, milyen csínytevéseikkel bosszantották a környezetükben élőket, mivel töltötték mindennapjaikat, mennyire szerették már akkor is egymást. Igen, így, „már akkor is”. Merthogy az én szüleim egy udvarban nőttek fel, apám félig anyai nagyszüleimnél gyerekeskedett.

Nincsenek rá szavak, milyen érzés, amikor most gyerekeimmel, párommal az asztaluknál ülve, hallgathatom, ahogy nagymamám helyett most már édesanyám mesél kipirult arccal arról, hogyan csorgatta a lehető legvékonyabb sugárban a kerti csapból a vizet a vödörbe „Feri”, hogy lassan teljen meg, mert addig nyert egy kis időt ahhoz, hogy besurranhasson anyuékhoz, ahol „mindig volt süti”.

És figyelem a gyerekeimet, akik ugyanúgy, ahogy annak idején én, órákig hallgatják a nagyszülőket. Beszippantva az „öregek” élményeit, tapasztalatait, a gyerekkoromról szóló meséik által rólam, belőlem is többet megismerve. Rohanó életükben, csúcstechnikás környezetükben fontos számukra az együtt. Egyre fontosabb. Jó ezt látnom. Én, szülőként, nem tudom nekik megadni azt a csodát – tudást, tapasztalatot, bölcsességet –, amit csak egy nagyszülő képes az unoka lelkébe egy életre szilárd, stabilan megtartó alapkőként lehelyezni.

…

Kimondom hangosan a szót: együtt. … Érzem, ahogy hevesebben kezd verni a szívem, melegség árasztja el testemet, mellkasom megemelkedik, ahogy egy nagy sóhaj kíséretében a levegő bezúdulva, mélyebb szintekre lel tüdőmben, kitakarítva, felszabadítva, csordultig töltve. Engem.

(részlet a tótheszter: ÉLET A SZERETET FREKVENCIÁJÁN című könyvből)