Szeretek korán kelni, s néha egy-egy time-lapse felvételt készíteni az ébredező kintről, miközben én ugyanezt teszem, idebent.

„time-lapse”… time: idő… lapse: múlás, kihagyás, mulasztás, időköz, megszűnés…

Vajon miért így nevezték el ezt a képrögzítési lehetőséget? Ezen agyalogtam magamban, visszanézve újra és újra ezt a felvételt. Hogy mennyire azon múlik életünk minősége, hogy mire vezetjük a fókuszunkat. A time-lapse esetében, a kifejezés alapján, egyértelműen a hiányra, veszteségre. Miközben, dehogyis a hiányt rögzítjük ezt a technikát használva. Látható jól, lejátszva a filmet, elmerülve a kiragadott most-pillanatok váltakozásában.

Olyan ez nekem, mint a „félig üres vagy félig tele pohár”. Mindkettő igaz, de a hozzájuk kapcsolódó érzéseink nagyon különbözőek. Viszont, mi döntjük el mindig, hogy melyiket nézzük, látjuk, éljük.

„time-lapse”… nem érdekel a szavak jelentése… számomra kiragadott most-pillanatok csodálatos sorozata:

hiánytalanság, teljesség, boldogság.

Na, és a másik, ugye, az „idő”… ez a miaz?… :) (Merthogy a “time-lapse” hivatalos fordításban: “időszűkítő”. Na, és azt meg hogyan? … lehet? :) ) 

…

„Az én időm értékes, vesztegessük inkább a magáét!…”

írta Boris Vian
én meg gondoltam
frappáns
jah
vicces ez a viján
de hát ez az idő
ez a miaz
ami oly’ nagyon
megfoghatatlan
hogy szinte
és nem szinte
ha létezését
elfogadnám
elvesznék benne
mert ugye
a nincsben
helyem hol lehetne
s még inkább
birtokomba
néhány darab
időM
hogy kerülhetne
ha nincs
és ha ezt értékelem
hát értéke
csupán ennek és így lehet
a magáét pedig
mindenki maga
tudja?
akkor hát
vesztegetni sem
max. megvesztegetni
tudnám
Magát
…

:)

(vers a JELENLÉT című könyvből)