Az örvény fénybe ránt

Azt látom, hallom, tapasztalom, hogy sokunknak okoz nehézséget az elmúlt és mostani időszak. Különböző életterületeken érezhetjük mélyponton, sötétben tapogatózva, iránytalannak, bizonytalannak a helyzetünket, merülünk, fáradunk, s tenni bármit, ‘megjavítani’ akarjuk azt. Miféle hatások következménye ez? Bolygók? Csillagok? Nem számít. Csupán a benne rejlő lehetőség.

Többektől hallom, hogy ilyen nehéz, ilyen fájdalmas, ilyen mély még soha nem volt. Erre szoktam azt mondani, hogy olyan ez, mint a szülésnél a fájások. Mindegyiknél azt érezzük, hogy huhhh, ennyire még soha nem fájt, ilyen erős még egyik sem volt, nem bírom ki, nem bírom tovább, aztán varázsütésre eltűnik, semmivé válik a fájdalom, túléltük, sőt, a következő pillanatban már nem is emlékezünk rá. És ezért aztán meglep, szinte váratlan erővel csap le ránk pár perc múlva, persze, a következő érkezése… :) És, éppúgy, mint a mélypontjaink esetén, ezek a fájdalmak elkerülhetetlenül fontosak a születéshez… új születik… gyerek, anya, apa… új. Addig ismeretlen.

Ilyen sötét éjszakákat, mélypontokat sokszor élünk meg életünk során. Gebedve ellenkezhetünk, kapálózhatunk, akarhatunk kijutni a fényre, de minél inkább kapálózunk, akarunk, annál mélyebbre kerülünk, ráadásul halálosan kifáradunk, kimerülünk. Az ilyen időszakunkban azonban éppen arra van lehetőségünk, hogy ha figyelmesek vagyunk, és nem az óriási ellenkezéssel vagyunk elfoglalva, hogy jobban láthassuk, átláthassuk, megláthassuk magunkat.

Akkor tudunk kikeveredni a fényre gyorsabban, ha elfogadjuk, hogy ez most egy ilyen időszak, s nem félünk mélyébe merülni.

Az örvény képe, viselkedése, működése, s az abban való túlélés jutott eszembe.

Nem tudom, ragadott-e már el téged örvény, de biztosan tudod, hogy nem szabad, tilos felfelé, a felszín felé, a fény felé törekedni, mert az akár halálos is lehet. Ösztönösen a fény felé kapálózunk, taposunk, mert félünk a mélységtől, félünk az iszonyú erőtől, ami leránt, félünk a levegő hiányától, félünk a sötétségtől. Pedig az a szabadulásunk, s az életben maradásunk egyetlen útja, módja, ha megengedjük, elengedjük, átengedjük, magunkat, nem ellenkezünk, hadd rántson mélybe, hadd legyen sötét, hadd fogyjon a levegő, miközben legbelül tudjuk, bizonyosságunk, hogy bár racionálisan megmagyarázhatatlan, mégis az a mély, halálosnak tűnő sötétség vezet a fény, az élet felé.
Hiszen, ha hagyjuk magunkat, s az örvény leránt a legaljára, azt tapasztalhatjuk, hogy ott elenged bennünket. S akkor ott nincs más dolgunk, mint fenékre huppanásunk után egy apró mozdulatot jobbra megtenni, s onnan már mi irányítjuk, kijutottunk, haladhatunk… megújulva.

Egyetlen hely van tehát, ahol tehetünk, mozdulhatunk: a legeslegalján.
Hogy mozdulunk-e, az rajtunk múlik. De itt már tehetjük, megtehetjük.
S hogy hová? Az irányt itt már a fény mutatja.

Az ilyen nehéz időszakok ugyanígy, mint az örvény: elpusztíthatnak vagy újba vezethetnek.
Én döntöm el.
:)

 

hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.